A novella nem rock and roll

Az élet egy pénzdarab, feldobom néha. De tudom, mi a fontosabb: az írás, nem a fej.

(Ákos: Fej vagy írás)

Az irodalom azért is jobb, mint a börtön, mert nincs rács az írók és az olvasók között. Bármelyik olvasó úgy dönthet, hogy író lesz, és az íróknak sem árt, ha olvasnak. Míg az olvasók szabadon dönthetnek, hogy milyen szövegeket tesznek magukévá, az írók választási szabadsága abban áll, hogy ha akarnak, írnak, ha nem akarnak, akkor meg nem.

Ami az írókat illeti, mélységesen egyetértek Kovács Ákos rockzenésszel – Krúdy Gyula, Gabriel García Márquez és John Updike csodálatos művekkel ajándékozta meg a világot. Ákos hosszú évtizedekig alapvetően zenészi minőségében boldogította mindazokat, akik szeretik, ahogy és amit énekel. Évtizedek óta tartósan nagy létszámú rajongótábora, továbbá egy Kossuth-díj is bizonyítja tehetségét, hiszen amikor szöveget ír, zenét szerez, énekel, gitározik, annak sokan örülnek.

Fontos és jó cselekedete mindezek mellett, hogy nagy erőkkel népszerűsíti Krúdy Gyula műveit. Szép, hogy felolvassa példaképe novelláit, sőt még az se baj, ha ő is kiad egy gyűjteményt saját írásaiból.

Ezt nem lehet megúszni című novelláskötetét a Kulcs az életemhez című novellát kiemelve kísérlem meg bemutatni. Nem érzem szűknek a merítést, hiszen a szerző maga nyilatkozta, hogy míg nagy kedvencei köteteibe becsusszanhatott egy-egy önmagához képest gyengébb írás, ő ezt nem engedheti meg magának. Csak olyan művét teszi közzé, amely megfelel saját magas elvárásainak.

A kiválasztott, viszonylag hosszú novella főhőse egyes szám első személyben mesél barátjának arról, hogyan és miért nyúlta le a nőjét annak idején.

Visszaemlékezései elején leszögezi: „Első pillantásra tudtam, hogy boszorkány.”

Azért is elégették volna a boszorkányüldözéssel megbízott középkori szakemberek, ahogyan a szemével trükközött: „Az az áthatóan, metszően kék szempár képes volt kíméletlen és könnyesen meghatott is lenni, időnként riasztóan gyorsan váltakozva, ám mindig őszintének tűnő indulattal.” Tehát őszintének tűnő indulattal váltakozott a kék szempár, ami képes volt kíméletlen és könnyesen meghatott is lenni. Inkvizíció, rőzse, fáklya, kész.

Szó esik még az „egyetemisták közönyös nyüzsgéséről”, ami kettéválik a hölgy „lángoló, göndör hajzuhataga előtt”, miként „a tenger a Bibliában”.

Ennyit a külcsínről, most jöjjön a belbecs: „…nemes vad, korát meghazudtoló tudással, ami gyermeki érdeklődéssel és éhséggel párosult”. 

A főhős megemlíti, hogy történetünk idején épp fiatal házas volt. Feleségével kapcsolatban két információt tart fontosnak: „vonzó” és „jómódú családból való”. Az elbeszélő saját magával szemben is igyekszik objektív maradni. Ezt bizonyítja azon megfigyelése is, amely szerint abban a „szexuális kísérletekkel, gáláns kalandokkal és kulturális impulzusokkal” tarkított életszakaszában, amelyet a történet idején abszolvált, úgy tekintett magára, „mint egy zavaros, de szórakoztató film főhősére”, aki egy koszlott, üres moziban nézi önmagát, pattogatott kukoricával az ölében.

Tehát adott egy barát, aki nála klasszisokkal jobb nővel jár, meg a nős főhős, akivel intenzíven szemez barátja titokzatosan magas és intellektuálisan is igényes párja. Ekkor jön a borzasztóan meghökkentő fordulat – gyanútlan főhősünk mellékletekkel bőven ellátott szerelmes levelet kap a rejtélyes, okos, kíváncsi és éhes Évától. A melléklet szerelmes fotókat és ugyancsak szerelmes verseket tartalmaz. A szerelmes fotók többnyire magányos vagy virágba borult fákat ábrázolnak – derül ki a novellából.

Ettől felhorgad hősünkben az elfojtott alkotói szenvedély, feleségével amúgy is csak kéthetente találkozik, és felhívja a fotóban és versben is tökéletesre törekvő, továbbá – mint már talán említettük – az átlagosnál magasabb termetű hölgyet.

A szerző azt is előrevetíti irodalmilag, miféle jósfájások fogták el főszereplőjét. Olyasmit érzett, ami nem értelmezhető máshogy, mint: „Halvány árnyékaként a későbbi kétségeknek, amelyek vele kapcsolatban elfogtak.”

Ezzel finoman jelzi, hogy lesz itt még fordulat. Felvezetésül érzékletesen írja le, miket vizionál izgatott férfi főszereplője a reszelős torkú hölgyrajongójával folytatott beszélgetés során. Lelki szemeivel látja a vonal túlsó végén forró hangon köszönő hölgy ajkát, amely „érzékien felduzzad, felnyílik”, elképzelt fogsorát találóan gyöngysorhoz hasonlítja, a szájüregben található női nyelv tevékenységével kapcsolatban az a látomása – talán mert épp telefonálnak –, hogy „szavakat forgat”. Mit is tehetne mást hősünk, minthogy belekábul a helyzetbe, és olyan érzése támad, mintha „hideg mágnessel” találkozott volna, pedig nem is szerelmes. A mágnes említése egyértelmű, mégsem vulgáris megfogalmazása annak a pillanatnak, amikor hősünk telefonálás közben kiürült poharát markolászva kemény lett, mint a vas. De lehet, hogy ezt csak az én szegényesen buja olvasói fantáziám sugallja.

Az elbeszélés ezen pontján hősünk mindenesetre leszögezi, hogy nem is a nőt tartotta erotikusnak, hanem az utca nevét, ahol lakott. Nehogy valamit félreértsen az olvasó.

Rövidre zárva a történetet: házas hősünk felmegy legjobb barátja nőjéhez, ott rájön, hogy az nem tud főzni, majd elviseli, hogy gyakorlatilag megerőszakolják, de szerencsére korábban annyira kiakadt a száraz sült csirke és a túlhűtött vörösbor miatt, hogy nem áll fel neki. A hölgyet ez sem zavarja. Másnap reggel átadja lakása kulcsát, amelyet sejtelmesen élete kulcsának nevez, majd elutazik valahová. A főhős, aki előző éjjel megcsalta a feleségét és szétrombolta barátja társkapcsolatát, ellenőrzi, hogy a nő tényleg felszáll-e a távolsági járműre, ahogy ígérte, majd visszarohan a lakásba, és átkutatja. Közben dicséretre méltó önmérsékletről tesz tanúbizonyságot, mivel, mint írja, a következő dolgokat is megtehette volna: „Felforgathattam volna azt az átkozott szobát, szétdobálhattam volna Éva holmijait, akár fel is gyújthattam volna az egészet, az indulat megvolt bennem hozzá. Mégsem tettem.” Ez valóban figyelmes gesztus.

Természetesen megtalálja a hölgy naplóját, magától értetődő, hogy el is olvassa, és döbbenten tapasztalja, hogy ő maga is gyakran szerepel benne – erős összefüggésben a nő hobbijával, az asztrológiával. Rádöbben az iszonytató valóságra, és itt már határozottan megidézi az írás Edgar Allan Poe zseniális romantikus prehorrornovelláinak hangulatát. A szörnyű tények azt bizonyítják számára, hogy a magas nő „így akart és így tudott megkapni engem, ha rövid időre is, a csillagok és fényszögek cinkos segítségével”.

Ez tényleg durva. Hősünket az mentette meg, hogy a fényszögektől való tudatalatti irtózása, plusz a túlhűtött vörösbor okozta elidegenedés átmeneti impotenciát váltott ki nála a boszorkánnyal töltött első éjszakán.

A történet ezen pontján arról értesülünk, hogy hősünk és a praktikus asztrológiában járatos succubus sosem találkoztak többé. Az nem világos, miért nem, hiszen mind ez idáig meglehetősen rámenősnek tűnt a bölcsész boszorkány.

Annyit azért megtudunk, hogy a végzet lánya később férjhez ment, és képesítés nélküli pszichológusként tevékenykedett, ami újabb bizonyíték arra, hogy boszorkány.

A főhős azzal vigasztalja barátját, hogy közbelépésének hála úszta meg a nőt, illetve a vele járó bonyodalmakat – biztos féltékeny lett volna, meg ilyenek. Ő maga azonban azóta is hordja az édesanyjától kapott ezüstláncon a lenyúlt lakáskulcsot. Ezzel a szerző meg is indokolja a novella kétségtelenül hatásos címét.

Summázatul tehát van az írásnak egy erős Szerb Antal játékos misztikumát idéző Pendragon legendás gerince, de az értők számára feltűnhet Updike Eastwicki boszorkányainak gyümölcsös lecsengése is.

Miután befejeztem a novellát, meghallgattam a Majom a ketrecben című örökzöldet, és levettem egy Tömörkény István-novelláskötetet a polcról, hogy helyrebillentsem fejemben az irodalmi egyensúlyt. Később néhány nekifutásra végigolvastam Kovács Ákos novelláskötetét, amelynek részletes elemzésétől a további spoilerezést elkerülendő eltekintenék, leszögezve, hogy az írások stílusa változatos.

Nekem legjobban egy Krúdy modorában megírt történet tetszett. Leírattak benne oly szavak, mint „szekt”, „sámápány”, „barátságos ház”, „orkeszter” és „megoldott mellénygomb”, sőt a végén még egy úgynevezett csattanó is található.

Vannak a kötetben rövidebb és hosszabb írások, tehát a forma, a méret és a stílus szempontjából ez a munka bőséges választékot kínál az irodalomkedvelő Ákos-rajongók számára.

Amikor az utolsó oldalt is befejeztem, ismét elmerültem a zenében. Meghallgattam Ákos Ideális popsztár című remek dalát, amelynek refrénjét ezentúl másképp hallgatom, mint annak előtte:

Azt mondják,

Nagyon elhitted magadnak,

Hogy értelme lehet a szavaknak.

Gyűrted magad, és ide jutottál,

Nem vagy más,

Csupán egy ideális popsztár!

(Borítókép: Ruzsovics Dorina / Index)