Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMMegalkuvók
További Kultúr cikkek
- Egy parkolóházban lőtték agyon a híres rappert
- Kétmilliárd forintot csengettek ki egy kődarabért, amit egykor útburkolatként használtak
- Csonka András: Pár éve kussoltam volna, de ez most fáj
- Galkó Balázs súlyos baleseteket szenvedett, közösségi oldalán osztotta meg kálváriáját
- Addig halogatsz, amíg egy kórteremben találod magad, és elmúlik feletted az élet
Nem meséltem még az öcsémről. Hat évvel fiatalabb nálam, ami sok is, kevés is; elég az hozzá, hogy a rendszerváltás utáni kor gyermeke. Ő persze visszautasítaná, hogy mindjárt ebbe a nagy összefüggésbe helyezem, ráadásul a magam lekezelő módján, mert nyilvánvalóan becsmérlőnek érezné hanghordozásomat, elvégre sem a rendszerváltás, sem a megalkuvó bátyja nem tekinthetők olyan fix pontnak, ahonnét kifordítható sarkaiból a világ. Ez a jelző, a megalkuvó, gyakran kiszalad a száján a beszélgetéseinkhez fejlesztett, különleges arcjáték kíséretében.
Az öcsém, mi tagadás, vérprofi. Egy társasjáték-fejlesztő cég tablóépítési ügyosztályának kreatív menedzsere.
Sokáig nem jegyeztem meg, mivel foglalkozik; mégsem esik nehezemre, hogy észben tartsam, hiszen unos-untalan az orrom alá dörgöli. A magamfajta taktikázó-gyűjtögető típusok érnek célba először, sőt az öcsém szerint minden ott van elbaszarintva, hogy már a társasjátékok célcsoportja is én vagyok, illetve az előnyben részesített játékmód nullától kilencvenkilenc éves korig a magamfajtákat állítja elő. Ha az öcsém felügyeli annak a gyártását, amivé nekem kell válnom, ki a megalkuvó – ő vagy én? Röhejes kérdés, amire nincs válasz. Csak löki a sódert a kreativitásról és a kötetlen munkaidőről, pedig az úgynevezett kreatívok nem elég kitartók a normális munkarendhez és nem elég tehetségesek az alkotáshoz. Elismerem, hogy van bennük szorgalom, szorult beléjük némi tehetség, de ami azt illeti, nincs mire felvágniuk.
Az öcsém csak legyint, ha a munkám kerül szóba. Korántsem a hivatásomat kifogásolja, éppen ellenkezőleg, imád olvasni, ezért nagyra tartja az irodalomkritikusokat; köztünk szólva túlságosan is nagyra, és talán emiatt nem jövünk ki egymással. Megfigyeltem, hogy a kívülállók várakozásai indokolatlanul felfokozottak. Azt hiszik, a kritikusok módszeresen olvasnak és elfogulatlanul ítélkeznek, holott úgysem olvashatunk el mindent, véleménye pedig bárkinek lehet. Ebből is látszik, hogy réges-rég kikopott belőlem a dölyf. Követem a hármas egység szabályát: tudom, hogy hová, kiről, mit kell írnom. Igaz, ami igaz, múltkor elszámítottam magam. Nyomdába adás előtt kivették a lapból egy színházkritikámat, mert bíráltam az igazgató rendezését, vagyis néhány negatív észrevételt is tettem. Ilyet persze nem szabad, elragadott a hév, korábban soha elő nem fordult velem ehhez fogható függelemsértés. Fejemet vertem a falba, és megköszöntem a szerkesztőnek, hogy éles szemmel kiszúrta a tévedést. Ha merő hanyagságból megjelenik az az írás, amelynek ocsmányságához utólag kétség sem fér, ugyan kinek származott volna haszna a botrányból? Engem azzal vádolnak meg, hogy valakik megbízását hajtom végre, a rendező pedig elveszíti magabiztosságát, hiszen okos ember lévén benne is gyanú ébred az elvárások nem megfelelő teljesítése iránt. Az öcsém bezzeg cenzúrát kiáltott; meg is bántam, hogy beavattam a történtekbe. Cenzúráról már csak azért sem beszélhetünk, mert a szerkesztő könnyedén meggyőzött arról, hogy nincsen igazam. Így viselkedik egy szakember, itt válik ketté a profik és az amatőrök pályafutása. Szerintem inkább az a cenzúra, aminek az öcsém engedelmeskedik. Számba veszi az összes eshetőséget azzal az alattomos szándékkal, hogy bármerre is perdüljön a dobókocka, akár szélsőséges körülményeket, valószínűtlen kombinációkat állít is elő a mozgása, mondjuk tíz egyes vagy tíz hatos jön ki zsinórban, mire a játékmezőn végighalad, valamennyi játékos legalább egyszer lépjen rá a büntetőmezőre, és maradjon ki egy körből.
Megfigyeltem, hogy mindenki használ egy feltűnően rá jellemző kifejezést. Az öcsémé az előállít, az enyém alighanem a profizmus. Ezzel nem célozgatok, gondolja csak tovább logikusan, miből mi következik. Az öcsém felelőtlenül bánik a megbélyegző szavakkal. Neki társasjáték az egész világ, ezért hívja taktikának, ami valójában józanság. Szó szót követ, egyik a másikat, hopp, téma lezárva; óvatosabban kell rakosgatnunk őket, mint a Ki nevet a végén? bábuit. Nem is értem, mitől olyan sznob az öcsém, ugyanis a sznob jelző illik rá leginkább. Mostanában házasodott, a felesége kincsvadász, de hát nőből van a drága. Kívánósabb, mint amilyen kívánatos, ha érti, mit akarok mondani. Presztízsautót és presztízskönyveket kíván. Ezt értelemszerűen töröljük. Állítom, hogy olvasni sem tud (ezt is), de a Nobel-díjnál alább nem adja. El nem viseli – és ha ő nem, persze az öcsém sem –, hogy az irodalom szórakoztasson.
Ma már az állam, ha támogatást nyújt, előírja, hogy a könyv legyen közérthető, amit tessék tudomásul venni. Advent idején kizárólag a sikerlista első öt címével törődöm.
Ezen is összevesztünk az öcsémmel, mintha ő, a nagyokos megállapíthatná, mitől döglik a légy a tűlevélen. Fontos az érték, de összetett a szerkezete, amiről, ezer bocsánat, én tanultam az egyetemen. Egyetlen nemzet sem lett az által kiválóbb, amit nem értett meg. Aki nem profi, pocsék hazafi. A kívülállókból ez a profizmus teljességgel hiányzik, emiatt látják a szakértelmet megalkuvásnak. Köztem és az öcsém között az a fő különbség, hogy én ennek fényében nézem a dolgokat, ő viszont erre fittyet hány. Mikor venném a bátorságot, hogy átrajzoljam a mezőket a Monopolyn? Ez tetszetős cím, vagy ha nem, a profizmus feltétlenül szerepeljen benne. Az értékre is szüntelenül hivatkozik az öcsém, mondván, ő értéket állít elő, még ha nem is azonosul a játékszabályokkal. Képzelje, az ügyosztályi értekezletek jegyzőkönyvébe foglaltatja, hogy kérvényezi a szociálisan érzékenyebb, a helytelenül taktikázók győzelmi esélyeit növelő játékok fejlesztését. Na, még csak az hiányzik! Azért kezdek kiábrándulni az irodalomból, mert még mindig túl sok író ad hangot a vesztesek történeteinek. Ugyan, melyikünk olvas szívesen a vesztesekről; ki tartozna szívvel-lélekkel hozzájuk? Így akarunk kitörni a nyugati piacokra? Az öcsémet is elhagyná az a kis tündérbogár – ezt majd írásban javítsuk –, ha komolyan venné, amit ajnároz. Engem kérnek számon, hogy milyen könyveket ajánlok, mikor az öcsém csöppet sem nevezhető jótékony természetűnek! Képmutatás, amit művel, főként a múlt heti fejlemények tükrében.
Csapatépítő tréninget szervezett a játékfejlesztő cég. Felháborodva hívott az öcsém, hogy esze ágában sincs elmenni. Meg a játékfejlesztő nem is cég, hanem kreatív műhely. Ehhez képest az öcsém karácsony előtt cserben hagyta volna a kollégáit, csak mert korlátolt eseménynek tartja az effélét. A kultúra elleni merényletnek. Ezt a pökhendiséget nem lehet eléggé elítélni, hiszen a győztesek mind valamely csapat tevékeny tagjai. Vegyük például a szerkesztőt, aki nélkül alaposan megütöttem volna a bokámat, ha nem figyelmeztet, hogy a cikkem szétfeszíti a jóindulatú bírálat kereteit. A társasjáték, éppúgy, mint a jó irodalom, az erős idegzetűek, az elszántak számára fenntartott sáv. Nem vagyok biztos abban, hogy végül én beszéltem-e rá a részvételre, vagy az egzisztenciális félelem bírta-e jobb belátásra az öcsémet. Mindenesetre belső gyöngesége miatt érkezett haza megtörten és szárnyaszegetten – ízlésficamban szenvedő arája használta ezt a képet – egy olyan helyről, ahol Arnold Schwarzenegger motivációs videóját vetítették, a közös feladatok megoldása rengeteg endorfint szabadított fel, a bizalom és az együttműködés fényudvarán végzett gyakorlatok nagyszabású munkák kivitelezését készítették elő, és mindehhez all inclusive ellátás dukált.
Az öcsém flegmaságából, a fiatalokra egyébként is jellemző egyénközpontúságból fakadt, hogy nem érezte jól magát, sőt nem érezte át a csapatépítő tréning jelentőségét;
a vízió, a misszió és az értékek elemeinek összegyűjtését, a kedélyes prezentációk hallgatását, azt az önfeledtséget, amely az ilyesfajta együttlétek sajátja, minden győztes típus örömforrásként éli meg. Utólag alapos fejmosásban részesítettem az öcsémet, amiért – beszámolójának tanúsága szerint – folyton-folyvást ironizált. Elismerem, hogy egy minden lében kanál coach olykor bosszantó hatást kelt, főként egy magát műveltnek képzelő úrifiú számára, mint amilyen az öcsém; mindazonáltal az irónia szemmértéke a történelem, tudniillik stabil viszonyítási alapot, rögzült viselkedési mintázatokat feltételez, a közmegegyezést arról, ami így és így mehet végbe, sehogyan másként nem; ám az efféle alap, mintázat és megállapodás csak és kizárólag az öcsém fejében létezik, egyedül ő mérgelődik, ő viszolyog, mialatt a csendes többség eljátszik a gondolattal, mi lenne, ha a Gazdálkodj okosan! – javítsuk erre az előbbi Monopolyt! – mikrohullámú sütőjét valami energiatakarékos, környezetbarát készülékre cserélnék a 2022-es kiadásban.
Mindenképp szeretném elolvasni a beszélgetés gépelt változatát. Tudja mit, az utolsó válaszomat, ami az öcsémre vonatkozott, hagyjuk ki! Elég lesz annyi, hogy noha az élet más és más területén vagyunk sikeresek, hovatovább a szakmánk legjobbjai, kapcsolatom az öcsémmel példásnak mondható, méltányoljuk egymás nézőpontjait. Nem ismétlem el századszor, mennyire fontos nekem ez a karácsonyi életútinterjú. Ha netán a leírása közben frappáns ötlete támadna, beugranának népszerű, az elkötelezett hovatartozásomat világosabbá tevő szövegpanelek – érti, mire gondolok –, ne fogja vissza magát. Amint a telefonban is említettem, mindössze néhány hetem maradt, hogy a döntéshozók a hőn áhított díjra jelölő bizottságnál intézkedjenek. Ezért nem csúszhat a közlés időpontja, kérem, ne feledkezzék meg a korábban tett ígéretéről, egyetlen nappal sem tolódhat el.
(Borítókép: Balogh Zoltán / MTI)