Mítoszt teremt a Recirquel, a legkapósabb magyar kulturális exportcikk

Covid-ide, járvány oda, negyvenegy állomásos turnén vesz részt Franciaországban a Recirquel. Hogy jött ez össze?

Jelenleg az ország egyik legkurrensebb kulturális exportcikke a Recirquel. Ez a turné régóta tolódott, szerencsére másfél-két év késéssel elindulhatott végre. November óta csaknem öt hónapon keresztül járja a társulat Franciaországot.

Hol lépnek fel?

A francia nemzeti színházak szervezetéhez tartozó előadóhelyeken. Az igazgatók, kurátorok többsége még Avignon-ban látta a My Land című előadásunkat. Érdekes volt a történet, mert nagyon furcsa sávban, délelőtt tíz-tizenegykor kezdtünk a fesztiválon. Nem hittük el, hogy reggel tízkor akad olyan színházi ember, aki felkel, és elmegy előadást nézni.

Attól kezdve akárhová mentünk – kávézni, büfébe –, mindenhol el tudtunk kapni egy-két ilyen mondatot, hogy „Láttátok már? Ezt érdemes megnézni!”

A mostani turnénkon is akadt hasonló élményem. Dél-Franciaországban egy szép nagy színházban volt az előadás. A művészeti vezetők odajöttek hozzám, és elmondták, már nagyon vártak minket. Évvel ezelőtt jártunk nálunk a Cirkusz az Éjszakában című előadásunkkal, ami akkor nagyon nagy siker volt. Ahogy sétáltam a színházban láttam, hogy az öltözőket fekete-fehér képek díszítik. Megnéztem közelről – ezek a mi artistáink. Kiderült, olyan mély nyomokat hagytunk a színházban, hogy ezeket a képeket kint tartották. Jó érzés volt, most is álló tapssal ért véget az előadásunk.

Vannak már nemzetközi követőik?

A mesterem azt szokta mondani, hogy akkor igazán jó valami, amikor már másolják. Biztosan hatása van annak , amit csinálunk, visszaköszönnek motívumok, de az én korai munkásságomat is inspirálták más alkotók.

Korai munkásságról jut eszembe, hány éves is a Recirquel?

Jövőre, 2022-ben lesz tíz.

Ahhoz képest, amikor megálmodta, hol tart most a társulat?

Most érett be az a szemlélet, amivel elkezdtük. Egyértelműen úgy gondolom, hogy érdemes egy gárdával dolgozni, de a csapatot folyamatosan képezni kell. Idén létrehoztunk egy mesterképzést, ahol fiataloknak tanítjuk azt, amit tíz év alatt megtanultunk.

Kik jelentkeznek a képzésre?

Hetven százalékban artisták, harminc százalékban táncosok. Most nyolc diákkal foglalkozunk.

A Recirquel előadások két alappillére a tánc és a cirkuszművészet, de van egy harmadik lényeges összetevő, a látvány. Ehhez tartozik egy nagyon erős művészi rész, és egy legalább olyan fontos technikai. Az hogyan fejlődik?

Azt szoktam mondani, hogy miközben az előadásainkat nézik, kicsit olyan, mintha óriási festmények előtt ülnének. Vagy egy képeskönyvet lapozgatnának. Az első pillanattól fontos szempont volt, miként szolgálhatja a díszlet egy-egy jelenet mondanivalóját.

A My Land esetében az anyaföld, a Solus Amornál a levegő és föld ellentéte, a lebegés és a gravitáció legyőzése a téma.

A díszletek kialakításánál van egy zseniális munkatársunk, Vladár Tamás a technikai igazgatónk. Ő egy igenember, aki a legelrugaszkodottabb gondolatainkra is csak annyit felel: megcsináljuk. Nélküle elképzelhetetlen lenne a munkánk. Tamás oldja meg, hogy mondjuk egy háromszáz négyzetméteres függöny ne legyen tizennyolc kilónál nehezebb, és kis szélre is meglibbenjen. Nagyon izgalmas technikai ember, kreatív és érzékeny.

Aztán jön a designer csapat, akik az egésznek formát adnak. Csaknem húsz éve dolgozom együtt Iványi Árpáddal a látványterveken, tíz éve találkoztam Klimó Péterrel. A zeneszerzőnk, Szirtes Edina Mókus is már a harmadik darab zenéjét írja számunkra. A csapatban hiszek. Megtaláljuk egymást azokkal az emberekkel, akik értik, amit csinálok, és utána nagyon szorosan működünk együtt. A közös munka így szinte narkotikummá válik.

Merre fejlődik tovább a Recirquel?

Nagyon izgalmas irányba, ami az immerzív színház. Ez olyan színház, amikor a néző is bele kerül abba a világba, ahol az előadás zajlik.

Mint egy elvarázsolt kastély, vagy szabaduló szoba?

A szabaduló szoba is immerzív élmény. Ennek a világnak egy installációval hódolunk a most készülő IMA című produkciónkban.

Ezt a hatást fényekkel érik el?

Igen, kidolgoztunk erre egy technológiát. Úgy is megfogalmazhatnánk ezt, mintha egy XXI. századi ima– vagy meditációs térbe ülnénk be egy három, vagy inkább négy dimenziós valóságba, ahol képletesen együtt repülhetünk az artistákkal. Áprilisi bemutatót tervezünk.

Hol mutatják be?

A Bartók Tavasz programjában, a Müpa sátorban, aminek a „lelkébe” építjük be az installációt, tehát a sátorral együtt ez az előadás is utazhat.

Ez is elvont téma, transzcendens téma, mint az előző produkciók többsége. Ez tendencia?

Ez foglalkoztat. Nagyon szeretem a természetet, szeretek a természetben létezni. A Solus Amor határozott üzenet volt arról, hogy a természet az egyik legfontosabb dolog, amit emberként megélhetünk. Az új előadással azon gondolkodunk, hogyan lehet rátalálni a természeti élmény megéléséhez vezető útra.

Világunk központi kérdése már nem az, hogy fenntartható-e az emberiség léte a jelenlegi körülmények között, hanem az, hogy meddig. Ez foglalkoztatja?

Talán nem jó az út, amin járunk. Ezek az előadások válaszokat keresnek. Az ima csak egy szó, ami nagyon sok mindent foglal magában, és nálunk nem is kötődik alapvetően a valláshoz.

Mihez kötődik?

Ahhoz, hogy ha képesek vagyunk hátra hagyni az egót, egy távolabbi pontról nézzük a bolygónkat, talán jobban kirajzolódik, mi lehet az a közös mítosz, amiben az emberiség képes újra hinni.

Most nincs ilyen?

Szerintem nincs, épp az a problémák gyökere, hogy eltűntek a közös mítoszaink, amelyekben mindannyian tudtunk hinni. Jó lenne ráébredni arra, hogy együtt kell élnünk a bolygónkkal, nem egymással kell harcolnunk, a magunkkal és az egymással kötött béke után a természettel is békét kell kötnünk. Ez lehetne például egy közös mítosz, egy hit. Ma még nagyon távol vagyunk tőle.

Ma az emberiség jelentős részének a természet részei a házak, a boltok, a füst, a csövek, az autók, és közöttük itt-ott némi gondozott zöldterület. Ezt szoktuk meg, ezt ismerjük. Ez olyan természetes számunkra, mint annak a néhány indiánnak, akit még nem kergettek ki a dél-amerikai esőerdőkből a vadon.

Ezért is született meg az IMA című előadásunk. Egyfajta feltöltő közeg, ahol pozitív energiákat kaphatnak a nézők, és ráébrednek néhány fontos dologra.

Alkalmas ilyesmire a színház?

Én hiszek ebben. Ha képesek vagyunk egyetlen gondolatot elindítani, az bárhová elvezethet. Az egyik Solus Amor előadás után vendégekkel beszélgettem, amikor odalépett hozzám egy nő, átölelt, és tíz percig zokogott.

Most a Kristály című előadás megy sorozatban a Müpa sátorban. Nem mindig szeretem a hagyományos gyermekszínházat, mert sokszor úgy érzem, alábecsülik a gyerekek értelmi, érzelmi szintjét. Mi ebben az előadásban intenzív varázsvilágot hoztunk létre, ahol már kísérleteztünk az immerzív színházi hatásokkal. Amikor megérkeznek a gyerekek, elvarázsolja őket a látvány, és életre szóló élménnyel távoznak. Erről szól minden, ami művészet.

Inkább művésznek tűnik, mint olyan igazgatónak, akinek a bevétel a legfontosabb.

Szerencsére a produkciós vezetőink, a menedzsment nagyon profi.

Elmondja az álmait, ők meg lerántják az anyagi valóságba?

Nem. Olyan csapat alakult ki nálunk, amelyben mindenkinek természetes, hogy sokszor ugrunk neki nehezen megfogalmazható feladatoknak, amik elsőre elképzelhetetlennek tűnnek. Szerencsére a közönségünk mindig valami újat vár tőlünk, és mi rendkívül élvezzük, hogy olyan dolgokkal foglalkozhatunk, amiket eddig nem próbáltunk.

Mit tervez a következő tíz évre?

Vannak távlati céljaink, álmaink. Az egyik az immerzív színházi létezés, tehát kreatív terekbe megálmodni – a világban több helyszínen is – az előadásokat. A másik, amit nagyon szeretnék, az a cirque danse műfaj filmes megjelenítése. Ez még távolabbi lehetőség, de szerintem természetes evolúció.

(Borítókép: Hirling Bálint / Recirquel)