A nézők kiröhögik a tévés agymosást

DSC8638
2022.01.15. 15:12
A Centrál Színház legújabb bemutatójával nagy falatot kínál, amelyet nézőként nehéz megrágni és emészteni, de megéri. Nem is lehetne aktuálisabb a fél évszázados történet.

A Network című előadás már önmagában is kemény társadalom- és médiakritika, de a tény, hogy a darab alapjául szolgáló művet, Sidney Lumet sokszorosan Oscar-nyertes filmjét 1976-ban mutatták be, hozzáad egy sor további értéket az előadáshoz. Mondanivalóját még súlyosabbá teszi, hogy Howard, a híradósból lett ön- és cégcsoportjelölt próféta karaktere már fél évszázada üvölti céltalanul az arcunkba, hogy a vesztünkbe rohanunk. 

46 éve megírták a jelent.

Érdekelt, miként tudják adaptálni a Centrál Színház pódiumára a kultikus filmből ismert tévécsatorna stúdióját, de amint helyet foglaltunk a nézőtéren, a színpadkép azonnal meggyőzött. Képernyők, lámpák, kamerák mindenhol, szinte betolakodónak éreztem magam, aki hívatlanul besétált egy esti híradó díszletébe.

Csupán egy pillanatra vonta el a figyelmem egy épp előttem ülő nő, aki Nemzeti Színház feliratú pólóban érkezett. Kísérőjének is fennakadt a szeme az öltözékén. Manapság, az áthidalhatatlannak tűnő kulturális szakadék két partján állva leginkább azt tapasztaljuk, hogy az egyik oldal üvöltözik a másikkal, szidalmaik pedig visszhangként szállnak vissza saját magukra. A nő egy legyintéssel helyezte nyugalmi állapotba partnerének magasba száguldó szemöldökét:

Igen, hirdetni szeretném, hogy nemzetisek is néznek centrálos előadásokat.

Ekkor, akárcsak az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagban, a nézőtéren is felsejlett a hit hídja. Talán nincs minden veszve.

A darab energikusan indul, és a tapsrend végéig tartja a tempót. Másfél óra szünet nélkül, olyan, akár az egy levegőre elhadart panasz, ami váratlanságában rázza meg az embert.

A történet alapja, hogy Howard Beale-t, egy tévétársaság híradósát huszonöt év után elbocsájtják, mert nem hozza a megfelelő nézettségi adatokat. A műsorvezetőt, aki negyed évszázadot áldozott életéből a csatornára, a kirúgás a kiégés küszöbére taszítja. Ez pedig úgy tör benne felszínre, hogy élő adásban jelenti be: főbe lövi magát.

Bejelentése örvényként forgatja meg a hétköznapok állóvizét. Az átalakulóban lévő vezetőség tagjai pozíciójukat féltve próbálják kezelni a botrányt. Ám egy karrierista nő felismeri a szituációban rejlő lehetőséget, és képernyőn tartja a teljes idegösszeomlás felé tartó Howardot, mivel a híradós borult pillanatai hatalmas nézettséget hoznak a csatornának.

Alföldi Róbert kelti életre a főszereplőt. A színésznek jól áll az önjelölt próféta szerepe, aki objektív tényközlőből egy pillanat alatt üvöltöző publicistává válik. Nem fokozatosan következik be az átmenet megborult és még ép elméje között, hanem szinte pillanatok alatt, így olyan, akárcsak egy humorista, aki a brit eleganciát hónaljmutogatós közönségességre cseréli.

Puskás Tamás rendezése összeszedett, gyönyörűen elevenít meg egy olyan rendszert, amelyben minden résztvevő aprólékos munkája fontos (ami esetünkben egy tévéműsor, de lehetne akár színház vagy bármilyen vállalat). A brigád gondosan kigyakorolt összhangban mozog, a darab jellegéből adódó technikai elemekkel pedig remekül játszanak. Az előre felvett képsorokat vegyítik az élő felvételekkel, ez olvad bele a csak itt és csak most pillanatába. Meglepő bravúrral vegyítik a műfajokat, a teret is remekül használják. Amikor kell, megjelenik a filmszerűség, de mindez nem megy a színház rovására.

A törtető karrierista Diana Christensen tűsarkúja úgy illeszkedik Martinovics Dorina lábára, akárcsak Hamupipőkére az üvegcipellő. Az Eperjes Károly-i túlzásokkal megrajzolt önjelölt próféta és a jéghideg, sztahanovista nő mellett

László Zsolt szolgáltatja az egyszerűbben ábrázolt, pont ezért mélyebbre hatoló drámát. Texasi pornós bajusza alól a legjózanabb emberi mondatok hagyják el a száját.

Bár a történet rengeteg kemény kérdést vet fel, a rendezés és a színészi játék több humoros elem belecsempészésével éri el, hogy nevetéssel oldjuk a gyomrunkban fokozatosan kialakuló szorító érzést. A látottak egyszerre világítanak rá emberi hiányosságokra és a társadalom működőképtelenségére.

Arcba üvöltve – néha Alföldinek hála szó szerint – tárja elénk az előadás a média és a nézők közötti tragikomikus öngerjesztő folyamatot. Adott egy hírcsatorna, amelynek feladata a tények közlése és a valóság megmutatása lenne, ehhez képest az eredeti szolgálatot felváltja a szórakoztatás. Ahogy válasz nélkül maradtunk a tyúk és a tojás kérdésében, úgy ez a jelenség is megfejtésre vár: vajon azért csökken a minőség és válik minden borzasztó tény könnyen fogyaszthatóvá, vagy cserélődik le a releváns információ egy meztelenül bicikliző nő hírére, mert erre van igénye a népnek, vagy a média tereli az emberek figyelmét a könnyedebb tartalmak felé?

Bizalmunkat helyezzük egy olyan kommunikációs csatornába, amely saját szája íze szerint kommunikálja a valóságot. Személyes szabadságunkat és boldogságunkat beáldozva engedelmeskedünk egy rendszernek, amely a lelkünkből táplálkozik, de jól sosem lakik, csak egyre éhesebb. Mi pedig elfogyunk, és ezzel a halálos ítéletet hagyjuk örökségül leszármazottainkra.

Felsejlik előttünk az ember, aki méltóságát tudtán kívül áldozta fel a biznisz oltárán élete delén, majd Megpróbálja felruházni létezését némi értelemmel, mielőtt beköszön az alkony. Ám ugyanaz a gépezet, amely kiemelte, kérdés nélkül be is darálja, ha ezt szolgálják a cégcsoport érdekei.

Ódor Kristóf játszi könnyedséggel hergel minket abba az állapotba, amelyet a tévénézők érezhetnek Howard műsorait nézve. Mi pedig a nézőtér soraiban szimuláljuk a társadalmat. Egy pontot bámulunk, a tenni vágyás energiáit pedig nevetésbe, majd tapsolásba folytjuk. Mintha csak kinyitnánk az ablakot, és beleüvöltenénk az éjszakába egy mondatot, hogy utána, mint akik jól végezték dolgukat, visszatespedve a kanapéra bámuljuk tovább a manipulált valóságot:

Kurva dühös vagyok, és ezt nem tűröm tovább!

De tűrjük.

Fehér Tibor játéka az összes főnököt felidézi, akik miatt gyűlöljük a hétfőket, de a keddeket és a hét többi napját is, Bodrogi Gyula pedig Palpatine szenátort megszégyenítve emlékeztet rá, mekkora csábítása van a sötét oldalnak. Schell Judit az utolsó napokban ugrott be a szerepébe, hogy olyan fájdalmat közvetítsen felénk, amit vagy ismerünk, vagy sosem szeretnénk megismerni.

A Centrál Színház nagy vállalása volt a Network. Részben mert egy jól ismert filmről van szó, ráadásul egy Magyarországon még nem ismert előadásról beszélünk, amely a nagyvilágban is csak 2017-ben debütált , és nem utolsósorban azért, mert bátran mer beszélni a jelen problémáiról.

Az előadás utolsó pár mondata úgy kíséri ki a nézőket a színházból, hogy mélyen belül megragad a gondolat: üvöltözhetünk bármennyit ki az utcára, küldhetünk leveleket országunk vezetőinek, nem ez fogja megváltoztatni a világot. De hogy senkinek se kelljen egy próféta terheit cipelni, kezdetnek az is elég, ha emberként bánunk a másik emberrel.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)



  • Tippek
  • Hírek