Mariana van Zeller: A feketepiac bűnözői is emberek, arra vágynak, hogy megértsék őket

A szépülni vágyó hölgyek halálát okozó plasztikai beavatkozásoktól elkezdve a kokainkirálynőkön át egészen a modern amerikai nácikig, a sorozat ismét tíz hátborzongató témát dolgoz fel. Mariana van Zeller félelmet nem ismerve kutat, és egészen a pokol legmélyebb bugyráig ássa magát, hogy testközelből lehessen részese a legsötétebb bizniszek működésének.

Hogyan áll neki egy oknyomozó riport elkészítésének? Már eleve információk birtokában van, vagy munka közben lát bele jobban a témába?

Is-is. Néha semmiféle előzetes információval nem rendelkezünk, néha azért van honnan elindulni. Igyekszünk aktuális témákhoz nyúlni, amelyek nagy hatást gyakorolnak az egész világra, emellett fontos, hogy ezek a témák hozzáférhetők legyenek. Egyszerre több projektben is benne vagyunk, párhuzamosan ötletelünk, de még így is csak körülbelül tíz százaléka valósul meg az előzetesen felvetett riportoknak.

A sorozatnak köszönhetően történt-e valamilyen változás a bemutatott (illegális) iparágakban? Például bezárt-e az emberek halálát okozó plasztikai sebészet?

Felfigyeltek a munkánkra: megkerestek minket a hatóságok, különböző szervezetek és kormányok, hogy megtudják, milyen információk birtokába jutottunk az oknyomozói munkánkkal. Újságíróként fő célom a tájékoztatás, és hogy rávilágítsak mindarra, ami a felszín alatt történik. Információkkal, tényekkel és a feketepiaccal kapcsolatos tudásommal felvértezve közvetítőeszköze vagyok a változásnak. Sajnos egyelőre nem tudok arról, hogy ezek a bizniszek bezártak volna, de remélem, hogy a helyzet hamarosan jobbra fordul, hiszen addig is emberek fognak meghalni. Ezek a helyek sokkal később húzzák le a rolót, mint azt szeretnénk…

Hogyan veszi rá a bűnözőket, hogy megszólaljanak a kamerák előtt?

Ez a munkánk legnehezebb része. Hozzászoktam az elutasításhoz, egy igenre száz nem jut, de a végén az egón múlik minden. Ezek az emberek az adott iparág legjobbjai, legyen szó fegyverkereskedőről, internetes csalóról vagy drogbáróról. Sokszor még a családjuk sem tudja róluk, hogy mivel foglalkoznak, így mi megadjuk nekik a lehetőséget, hogy álarcban, eltorzított hangon nyilatkozzanak. Nagyon sokan büntetlen előéletűek, hiszen a rendőrség és a hadsereg információi is végesek. Ezek a bűnözők nem látnak buktatót abban, hogy a National Geographicnak nyilatkoznak. Ők is emberek, akik arra vágynak, hogy megértsék őket. Tudják, hogy bűnözőkként, rosszfiúkként tekint rájuk az emberiség, mi azonban empátiával fordulunk feléjük, és lehetőséget adunk nekik anélkül, hogy pálcát törnénk felettük.

Nem tart attól, hogy a riportalanyok esetleg hazudnak vagy álhíreket terjesztenek?

Nem, mert mindig ellenőrizzük az elmondottak valóságalapját, és kiszűrjük az álhíreket. Amikor egy metamfetamingyártóval beszélgetünk, akkor nemcsak egy gyártóval ülünk le, hanem egy gyártóval a laboratóriumában, vagyis testközelből részesei lehetünk a folyamatnak. Ezért hatalmas erőfeszítés elkészíteni a műsort: nem elégszünk meg azzal, hogy leültetjük a riportalanyokat, hanem akció közben figyeljük meg őket. 

Melyik volt a második évad legmegterhelőbb epizódja?

Soha nem lesz könnyebb a dolgunk, hiszen titkos, rejtett bűnbirodalmakról beszélünk, amelyek tagjai nem látnak minket szívesen a környezetükben. Ebben az évadban számomra a legijesztőbb a fehér felsőbbrendűségről forgatott epizód volt. Egy amerikai náci ült velem szemben, aki agresszióra ösztönöz másokat, és nyíltan beszél arról, hogy alig várja a „rasszok háborúját”. A szervezete más, hasonló szervezetekkel áll összeköttetésben, teljesen olyan ez az egész, mint az illegális kereskedelem, csak ahelyett, hogy drogot adnának el, gyűlöletkeltő ötleteket ültetnek el mások fejében.  

Találta már magát olyan veszélyes helyzetben, hogy inkább elvetette a riportot?

Vannak olyan riportok, amelyeknél folyamatosan átértékeljük az eredeti forgatókönyvet, de ilyen az élet, ez a munkánk, sosem tudjuk előre, hogy mi vár ránk a terepen. Volt már olyan projektünk, ahol inkább nem vettünk fel egy részt, mert túl veszélyes lett volna, egy teljes riportot azonban még soha nem hagytunk félbe a rizikós jelenetek miatt. Így is körülbelül egy év alatt készül el egyetlen riport: borzasztó idő- és erőforrás-igényes vállalkozás.

Melyik volt a legveszélyesebb helyzet, amelyikbe valaha belekerült?

Volt egypár, de az egyik legijesztőbb sztori az idei évadban is megjelenik: a kokainkirálynőkről forgattunk anyagot. Hónapokig próbáltunk közel kerülni egy kolumbiai kartell fejéhez, Sonjához, ami végül sikerült is, csakhogy amint elkezdtünk beszélgetni, megjelentek a fegyveres testőrei. Távozásra utasítottak minket, mert megtámadta őket egy rivális banda. Ahogy távolodtunk a birtoktól, a hátunk mögött hallottuk a fegyverropogást. Az egy húzós helyzet volt, mi pedig igyekeztünk biztonságban maradni. 

Önnek vannak testőrei?

Csak a legveszélyesebb helyzetekben. Empátiával és tisztelettel fordulok a riportalanyokhoz, hiszen, ha megjelennék a testőreimmel, akkor rossz következtetést vonnának le rólam, és nem valószínű, hogy nyilatkoznának. Ha nem bízom meg bennük, ők sem fognak megbízni a stábban. 

Kötött már, ha nem is barátságot, de közeli ismeretséget bűnözőkkel?

Igen. Az egész forgatás legmeglepőbb része, hogy megismerve ezeket az embereket ráébredünk, hogy a feketepiacon kereskedők akár mi magunk is lehetnénk: ugyanolyan emberek, mint mi, tele álmokkal és vágyakkal, családdal és barátokkal. Legtöbbjük nem önként fogott illegális tevékenységbe, hanem rákényszerült. Sokukkal máig kapcsolatban állok. 

(Borítókép: National Geographic)