Szabó Ildikó csellóművész: A német államtól több támogatást kaptam, mint a magyartól

Berlinben él, de most itthon is hallhatjuk néhányszor. Többek között a nagyapja, Szabó Csaba emlékére rendezett koncerten, aki zeneszerző és népzenegyűjtő is volt.

Nagypapa Jodál Gábornál és Jagamas Jánosnál tanult, mindketten Kodály-növendékek voltak. Az ő hagyományukat vitte tovább, és elment azokra a területekre, ahol még nem gyűjtöttek igazán, és ott végzett kutatásokat.

Melyik területen gyűjtött?

Nagyapámnak főleg a csángó gyűjtése kiemelendő. Amikor ezt a munkát elkezdte, akkor az ilyesmi még szigorúan tiltott tevékenység volt. Édesapám gyakran mesélte, hogy dugdosgatták a felvételeket, tekercseket, mert Ceaușescu titkosrendőrsége időnként átkutatta az egész lakást, és nagyon-nagyon súlyos következményei lettek volna, ha csak egy gyanús kottapapírt is találnak. Ezt a gyűjtést szerencsére sikerült Magyarországra menekíteni, és itt meg is jelent.

Ön is Erdélyben született?

Én vagyok a kakukktojás a családban, mert én már Budapesten születtem. Nagyapám Marosvásárhelyen élt és dolgozott, édesapám ott született, édesanyám pedig nagyváradi. A szüleim Kolozsváron találkoztak, az egyetemen.

Édesapja is csellista, édesanyja zongoraművész, ön pedig tizenkét éves korában lépett fel először a Müpában. Mikor kezdett hangszeren játszani?

Négyévesen kezdtem el csellózni, de már kétévesen is nagyon érdekelt ez a hangszer és a zene. Abban is biztos vagyok, hogy előbb tanultam meg kottát olvasni, mint szöveget.

Mikor kezdett játszani?

Négyéves koromban írattak be a szüleim zeneiskolába, mert úgy látták, hogy mindenáron csellózni akarok. Várnom is kellett pár hónapot, hogy egy pici cselló felszabaduljon.

Négyévesen egy átlagos gyerek még boldog óvodás.

Igen, én meg boldogan jártam csellóórákra a Tóth Aladár Zeneiskolába. Nagy szerencsém volt, mert az első tanárnőm, Czéh Ágnes, akivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, hatalmas szeretettel foglalkozott velem.

Tehát úgy olvasgatta a kottát, mint más gyerek a mesekönyvet. Ezzel el is dőlt, hogy muzsikus lesz?

Az nem dőlt el, hogy profi zenész leszek, de a cselló igen. Amikor látták a zeneiskolában, hogy tehetséges vagyok, több tanár is megpróbált átcsábítani másik hangszerre, de sikertelenül. A cselló maradt. Tizenegy éves voltam, amikor felvettek a Zeneakadémiára a Különleges Tehetségek Osztályába.

Általános iskolás korában már zeneakadémista volt?

Igen. Délelőtt normális iskolába jártam, délután pedig mentem a Zeneakadémiára. A Csik Ferenc általános iskolában sok sportoló volt, és engem már akkor is megfogott, mennyi hasonlóság van az élsport és a zene között. Az úszóversenyző osztálytársam ugyanúgy napi több órát edzett, mint ahogy én gyakoroltam. De nem igazán értették a többiek, hogy én mit csinálok, és mi az, hogy tizenegy évesen egyetemre járok.

A konzervatóriumban könnyebb lett a helyzete?

Igen, mert akkor ott már mindenki zenélt. De szembesülnöm kellett azzal, hogy nincs mindenkinek abszolút hallása, nem mindenkinek lúdbőrözik a karja, ha meghall egy Schubert-szimfóniát. Az elején nagyon örültem, hogy itt mindenki meg fog engem érteni, de nem így lett.

Hogy működik az a képzés, amelynek során valaki tizenegy évesen elkezdi a Zeneakadémiát, és tizennyolc évesen fejezi be, amikor mások felvételiznek  oda ?

Jól, szerintem rengeteg potenciál van ebben a képzési formában. Magyarország továbbra is világelső lehetne sok zenei területen, ha megtartanánk az értékeinket. Ezt az előkészítő osztályt úgy kell elképzelni, mintha 11-től 18 éves koromig két életet éltem volna. Van egy rendes iskola, normális érettségik, matek, biológia stb., de emellett ott van az összes zenei és hangszeres tárgy a Zeneakadémián.

Kik voltak a mesterei?

Mindenképpen kiemelném Mező László tanár urat, nála tanultam 11-től 18 éves koromig. Fantasztikus alapokat kaptam, megtanított a hangszeren gondolkozni. Egy térképet adott, hogy el ne tévedjek a fekete fogólapon. Olyan alapos, türelmes, odaadó tanár, mint ő, talán egész Európában sincs. Nagyon hálás vagyok neki, és főleg azért, mert amikor kimentem Berlinbe, nem kellett rossz reflexekkel küzdenem, semmit sem kellett 18 éves fejjel kijavítanom. Ez óriási dolog.

Ki szeretném emelni Wagner Rita tanárnőt is, aki nemrég hunyt el. Kamarazenére tanított a Zeneakadémián. Ő volt az az ember, akinek éjszaka is lehetett írni, hogy itt van ez a Brahms-szonáta, ezt vagy azt még nem értem, mit kéne vele csinálni, és két-három óra múlva jött a válasz. Fanatikus, mindig kíváncsi, mindig szeretettel teli, igazi muzsikus volt. Hosszú évek után is visszajártunk hozzá, és ha kérdés volt, ő adta meg a megoldást, ami mindent helyre tett.

Tizennyolc éves korától Berlinben folytatta a tanulmányait. Miért?

Tizennyolc évesen leérettségiztem, és akkor már hat és fél éve jártam a Zeneakadémiára. Egyesek talán megsértődtek, mert nem maradtam itthon, nem értették, nekem ez miért nem elég jó. Úgy éreztem, hogy tovább kell lépnem, mert itt már nem tudok tovább fejlődni. Akármilyen jók is a mestereim, valami újat, mást, többet szeretnék.

Ez mikor volt?

2011-ben mentem ki felvételizni Berlinbe. Ez is meghatározó pillanat volt a pályámon, mivel ahhoz a tanárhoz, akivel dolgozni szerettem volna, két szabad helyre 89 csellista felvételizett. Mindent egy lapra tettem fel, máshová nem is jelentkeztem. Úgy éreztem, ha én most nem megyek el otthonról és nem fejlesztem magamat tovább, akkor elfogy körülöttem a levegő.

Miért?

Pánik volt rajtam. Nem láttam, hogy itthon lennének koncertjeim, lehetőségeim.

Hová felvételizett Berlinben?

A Berlini Művészeti Egyetemre (UDK) felvételiztem, a mesteremet Jens Peter Maintznak hívják, egy fiatalabb, rendkívül motivált tanárt ismertem meg benne. Nemcsak az új tanár, az új inspiráció, a szemléletváltás, hanem a közeg is meghatározó volt. Igen erős csellóosztály volt az övé, ahol nagyon jó emberek vettek körül.

Meg tudott élni az ösztöndíjból?

Németországban az a rendszer, hogy az alapképzés négyéves, és az első még próbaév, amikor semmifajta ösztöndíj nincs. Az első elég húzós év volt, az biztos. Nagyon lefogytam, a tanárom is kezdett aggódni, hogy miért nem eszem rendesen. Úgy voltam vele, hogy ebben az egy évben leszegem a fejemet, nálam többet senki nem fog gyakorolni, én fogom nyitni és zárni az egyetemet. Úgy mentem oda, hogy megmutatom, érdemes vagyok arra, hogy felvettek.

A második évtől könnyebb lett?

Igen, a második évre már kaptam ösztöndíjat, akkor még csak az egyetem büdzséjéből. A különlegesen rászoruló diákoknak próbáltak így segíteni. Arra is vizsgáznom kellett, aztán bekérték a szüleim kereseti igazolását.

A német állami tanulmányi ösztöndíjra már a tanárom ajánlott be. Az alapítvány a tanulmányaim teljes ideje alatt támogatott.

Milyen lehetőségek nyíltak meg ön előtt, miután diplomát szerzett egy neves német egyetemen?

Mindenképp szerettem volna megszerezni a legmagasabb fokozatú diplomát, amit előadóművészként el lehet érni Németországban. Ezért iratkoztam be posztgraduális képzésre Weimarba. Nagyon érdekel a tanítás. A weimari tanáromnak, Wolfgang Emanuel Schmidtnek voltam az asszisztense fél évig, illetve a hamburgi egyetemen helyettesítettem egy professzort egy szemeszteren keresztül.

Előadóművészként mik a tervei?

Minél több koncertet szeretnék játszani, a barokktól a modern zenéig minden érdekel, a modern zene talán nagyapám miatt is. Az első lemezemet 14 évesen készítettem, amelyen virtuóz darabokat játszom zongorával. A második felvételemen Moór Emánuel Kettősversenyét játszottuk lemezre édesapámmal. A Heritage/Örökség című, amit tavaly a Német Lemezkritikusok Díjára is jelöltek, a harmadik albumom.

Ennek hogyan válogatta össze az anyagát?

Tulajdonképpen egyszerű volt, mert mindenképpen szólólemezt szerettem volna magyar zeneszerzők műveiből. Kodály Szólószonátája volt a kiindulási pont. Az elmúlt években többen rögzítették ezt a darabot, de számomra meglepő módon még mindig előfordulnak hanghibák. Gyakran nem a Kodály által képviselt tradíció szólal meg rajtuk, vagy nem a megfelelő tisztelettel, informáltsággal készültek, és ez zavart. Mellé válogattam Ligeti György szonátáját, ami már a bartóki vonal folytatása. Nagyon szerettem volna nagyapám szólószvitjét is rögzíteni, mert azt még senki sem játszotta lemezre. A személyes kapcsolatok határozták meg a lemez többi részét, hiszen

Kurtág darabjaiból egy csokorra valót válogattam össze, az egyik mű világelső felvétel. Eötvös Péter legnagyobb örömömre jelen tudott lenni a stúdióban különleges hangulatú művének felvételekor.

Hogyan találkozott Kurtág Györggyel?

Az első találkozásunk alkalmával Bachot játszottam neki, és annyira jól működött a dolog, hogy egy újonnan megírt darabját – még száradt a tinta a papíron – nekem adta azzal, ha érdekel, akkor megtanulhatnám. Érdekelt.

Bachot játszik korunk egyik legnagyobb kortárs zeneszerzőjének, aki erre felajánlja saját vadonatúj darabját. Hogyan folytatódik egy ilyen történet?

Fantasztikus élmény, amikor egy szerző először hallja megszólalni a művét. Kurtág tanár úr, mint sok más zseniális és kreatív ember, bagolytípus. Megkérdezi, hogy tudok-e este 8-ra jönni a Budapest Music Centerbe. Persze hogy tudok, ott maradunk késő éjszakáig, és dolgozunk. Ezeket az órákat áldja aztán az ember egész életében, mert annyit tanul, mint másutt évek alatt. Amikor már foglalkoztam annyit azokkal a darabokkal, amiket szerettem volna neki játszani, akkor összegyűjtöttem a bátorságom, és elmentem a tanár úrhoz. Egy ilyen óra végén hangzott el egy tipikusan kurtágos mondat, amit sikerült videón is megörökíteni: „Nem könnyű darab. Azt hittem, hogy sokkal rosszabb.”

Egy másik legendás mester, a kilencvenéves zongoraművész, Alfred Brendel is a pártfogásába vette.

Egy fesztiválon hallott játszani. Ezután érkezett a felkérés, hogy a Berlini Konzerthausban az ő tiszteletére rendezett koncertsorozatot én nyissam meg. Nagyon szépre sikerült, ezt követően ajánlotta fel, hogy ha szeretnék Beethoven-szonátákon dolgozni, bármikor mehetek hozzá. Számomra ez óriási ajándék, tőle pedig a mai világban szinte elképzelhetetlen nagylelkűség.

Előadóművészként már képes anyagilag függetlenül létezni?

Jó lenne, ha ezt mondhatná az ember. Egyelőre még mindig sokat segítenek a különböző német ösztöndíjak. Fekete-fehér tény, hogy a német államtól külföldiként sokkal több támogatást kaptam, mint a magyartól valaha. Lehet, hogy ez itthon furcsán hangzik, de ott tényleg úgy működik, hogy ha valamit leteszek az asztalra, eredményeket érek el, azt támogatják, elismerik.

Csellistaként több esélye van a pályán a német diploma miatt, mint ha itt maradt volna?

Több, mert felhalmozott tudással rendelkezem, és kapcsolatba kerültem más előadóművészekkel, akik benne vannak a zenei világ körforgásában. Néha megkeres az itthoni intézményekből egy-egy diák, hogy játszana nekem valamit, és sajnos csökkenő tendenciát érzek a színvonalban.

Mi a kétségbeejtő ?

Annak idején, amikor elmentem egy ifjúsági versenyre, világos volt számomra, hogy ő azt a darabot játssza jobban, én meg ezt. El tudtam helyezni magam, tudtam, hogy ezt jól csinálom, azt még jobban szeretném, látom, hogy a másik hogy csinálja, és ellesem tőle. Természetes, hogy itthon nem tudunk mindent a legjobban, de az már baj, ha nem tűnik fel, hogy elment a világ mellettünk. Az a hangulat, amit tíz évvel ezelőtt, még érettségi előtt éreztem, hogy beszürkülök, ha maradok, nem látok fejlődési lehetőséget, ugyanúgy maradt vagy még rosszabb lett.

Mi lehet az oka?

Talán a belterjesség, talán az, hogy nem adnak lehetőséget azoknak, akik több támogatást érdemelnének. Sok kollégám van, akik elmentek itthonról tanulni, továbbfejleszteni magukat. Őket is érdemes lenne megkeresni, hogy tartsanak legalább egy-egy kurzust. Gyere haza, mutasd meg, mit tanultál! De erre itt senki sem kíváncsi. Azt érzem, hogy

Talán ezt látom első számú oknak, de nyilván sok más rétege is van a problémának, amikbe nem látok bele.

Az év elején három koncertet is ad itthon.

Pontosabban négyet. Múlt héten beugrottam egy Brahms-Kettősverseny-produkcióba a Rádiózenekarral: először Kecskeméten, majd a Zeneakadémián játszottam Pusker Júlia nagyszerű hegedűművész kolléganőmmel. Ő Londonba ment tanulni. Nagyon értjük egymást, egy húron pendülünk. 

Január 22-én a Müpában a Richard Strauss-maratonon játszom, 30-án pedig a Hagyományok Házában a nagyapám munkáiból összeállított koncerten lépek fel.

Tehát szerencsére hazai felkérései is vannak.

Aranyat ér mindhárom lehetőség, mert jó érzés, ha az ember otthon érzi magát itthon. Az biztos, hogy a magyar közönség nagyon hűséges. Ha valakit megszeretnek és a szívükbe zárnak, az holtodiglan kapcsolat.

Itthoni csellista kollegáimra viszont nem jellemző, hogy eljönnének a koncertjeimre. Ez egy kicsit még arra rímel, amit mondtam, hogy a berlini osztályban mindig meghallgattuk egymást. Ott is nagyon erős a verseny, de mindenki tiszteli a másikat és azt, amit tud. Ezt itthon nem láttam vagy nem érzékelem.

Nagyon jó hazai rendezvénysorozat nyáron a Kaposfest, illetve a budapesti Fesztivál Akadémia is, de valamiért még egyetlen szervezőnek sem jutott eszébe, hogy engem is meg lehetne hívni. Kicsit fáj, kicsit csodálkozom, kicsit nem tudom, hogy hova tegyem, mert Németországban játszom fesztiválokon.

Kiábrándult?

A jövőmet tekintve nem. Vannak fejlődési fázisok, én sosem hittem a gyorsérlelésben.

Mondja ezt a csellista, aki általános iskolás korában már a Zeneakadémián tanult.

Igen, de mégis úgy érzem, hogy sorban, egymást követve jönnek a kihívások, amikhez fel kell nőni. A megalapozott tudás és felkészültség miatt pedig ez sikerül is. Tizenegy-tizenkét évesen is kirázott a hideg, amikor leírták rólam egy újságban vagy elhangzott egy riportban, hogy csodagyerek. Van tehetségem, munkamorálom, szorgalmam, de számomra Mozart volt csodagyerek. Elér valamit az ember, egy hegyet megmászik, de ez megint csak a következő hegy alja. A távlati vízióm igazából az, hogy a megkezdett úton haladok tovább, és játszom, ahogy a vonón kifér.

(Borítókép: Szabó Ildikó. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)