A Ne nézz fel! után itt a Nézz le!

Mindössze egy nap alatt több ezer döntést hozunk meg, igaz, ezeknek a legnagyobb részéről a tudatalattinkban folyik a harc. Talán pont azért, mert így a következmények terhe is száműzhető az elmében egy olyan helyre, ami kevesebb szenvedéssel jár. Igen ám, de mi van azokkal a nagy döntésekkel, amiknél már a tudatalatti is azt mondja, hogy nem tud segíteni, és kikapcsolja a robotpilótát? Mi a garancia arra, hogy ha egy kellő elképzelt forgatókönyvet levetítünk a fejünkben, akkor majd jól fogunk dönteni? Létezik egyáltalán rossz döntés, ha amúgy is csak utólag tudjuk minősíteni?

A Jurányi Ház 123-as laborjában ülve pár percet kell csak várnom, és máris abba az állapotba kerülök, ami miatt érdemes színházba járni. A szívem hevesebben ver, és folyamatosan mérlegelek, egyszerre képzelem bele magam két vagy akár három szereplő helyzetébe. Tantermi környezetben vagyunk, jelzésértékű kellékekkel, díszlet nincs is. Ez pedig felszabadítóan hat, mert a koncentrációt könnyebb a mondanivalóra irányítani. Nézz le! a darab címe, aminek bár tartalmilag semmi köze a Netflix Ne nézz fel! című fekete komédiájához, mégis hasonló önvizsgálatra invitál, csak itt a központi kérdések nem globálisan ható, hanem inkább az egyén problémáit tárják fel.

És pontosan ez az, ami annyira jólesik ezt a darabot nézve. Az európai színházi kultúra a görögök óta a világ nagy kérdéseire keresi a válaszokat. Az amerikai drámák kezdtek el először azzal foglalkozni, hogy mi történik akkor, ha a színpadon kisebb egységekben gondolkodunk, nem egy egész társadalomban. A Macska a forró bádogtetőn, Az ügynök halála mind olyan dolgokat jár körül, ami minden néző fejében megfordul.

A pandémiával megkaptuk a globális kételyeket és bizonytalanságot, amitől bennünk is elindultak hasonló lelki folyamatok. Ilyenkor jön jól egy olyan előadás, amit az alkotók saját maguktól és saját magukból raktak össze. Nagy Éva, Öskü Bálint és Pósfai István korábban a Megáll az idő című előadásban már játszottak együtt, szintén a Jurányi termeiben az Átrium égisze alatt. A Nézz le! a Novara és az Átrium – Mentőcsónak programjának produkciója. Mindkét produkció rendezője Nyulassy Attila, aki három éve kezdett dolgozni a három alkotóval a Nézz le! ötletén. Ugyanis az egész előadás abból született, hogy mind a négyüket foglalkoztatta a kiszolgáltatottság a hatalom, a köz és egymás felé.

Ezekhez a témákhoz kerestünk ötleteket, szituációkat, helyzeteket, miközben rengeteget beszélgettünk. Így négyen már a Megáll az idő alatt is jóban lettünk, a bizalmi kapcsolat pedig elengedhetetlen, ha az ember ilyen kényes, néha kifejezetten tabunak számító kérdésekről beszél. A következő fázis az volt, hogy improvizatív jeleneteket készítettünk, majd ahogy haladtunk előre az időben, volt, ami kiesett, ám volt, ami egyre bővült. Végül ezek nőtték ki magukat. Nagyjából három évet dolgoztunk az előadáson, igaz, közben beütött a pandémia, ami több hónap kényszerpihenőt jelentett, illetve az egyik szereplő fél évig külföldön volt

– mesél nekünk a darab létrejöttéről Nyulassy Attila.

Tehát az előadás minden momentuma, gondolata és szövege az alkotókból született meg, ami érződik, mert nagyon valódinak, nyersnek és ismerősnek hat.

Három teljesen különálló történetet kapunk, és mindegyikben az a közös, hogy az összes megismert szereplő helyzetével azonosulni tudunk. Nincsenek egyértelmű helyzetek vagy döntések, nincs fekete vagy fehér, jó vagy rossz, és pont ezért lehet nézőként bevonódni érzelmileg a látottakba. Nincsenek válaszok, és nincsenek ítéletek, ami pedig egyértelműen az alkotókat dicséri.

Az első jelenetben fagyos családi légkör vágja arcon a nézőket. A konfliktus szépen fokozatosan fedi fel magát. A kamaszkort nemrég háta mögött hagyó fiúgyermek úgy döntött, hogy átveszi szüleitől saját élete forgatókönyvének írását. Az anyuka görcsösen próbálja visszaszerezni a tollat, az édesapa pedig elfogadja fia döntését, csupán pár részletet szeretne vele átíratni.

A szereplők motivációi tiszták; a szülők jót akarnak a gyereküknek, de csak azt tudják elképzelni megfelelő útnak, amit ők jelöltek ki neki, a fiú pedig érti a fenntartásokat, de nem szeretné más életét élni. Mindehhez társul egy morális dilemma is, ugyanis erkölcsileg megkérdőjelezhető, ha elfogadja azt a pozíciót, amit a politikai hatalom cenzúrája szült. De még itt sem létezik egyértelműen egy igazság.

A második nagyjelenet egyszerre szól mérlegelésről karrier és párkapcsolat között, illetve betekintést enged abba az élethelyzetbe, mikor a döntéseinkre nemcsak mi, hanem a társadalmi nyomás is hatással van. Ennek a tehernek a súlyát és a szituációból eredő törékenységet fedik fel a színészek. Innen csúszunk át a harmadik etapba, ahol a kiszolgáltatottság kap főszerepet. Élete során mindenki kerül olyan helyzetbe, ahol meg kell tapasztalnia, milyen egy hierarchikus közegben létezni. Legyen az iskola vagy munkahely, szülő-gyerek viszony, mérgező párkapcsolat vagy akár egy castingszituáció.

A jelenetek között egy színész mindig kilép a szerepéből, és teljesen civilként mondja el saját gondolatait az adott témával kapcsolatban. Ez is egy külön gondolkodnivaló-csomagot ad a nézőknek, amit magukkal vihetnek az előadás végén.

(Borítókép: Lakatos Péter)