Ennyit keresett az első Deadpool rendezője, sokkolta az összegMadeleine Millot-Durrenberger a nyolcvanas évek óta építi fotográfiai gyűjteményét. Kollekciója első darabja egy laoszi művész, Rattana Rasi képe volt, ma már több mint 1500 fotóművészeti alkotást őriz strasbourgi otthonában.
Mivel az induláskor – a nyolcvanas-kilencvenes években – Európában még nem volt a mostanihoz mérhető piacuk a kortárs fotóművészeknek, sok olyan, ma már klasszikusnak számító alkotó művei gazdagítják gyűjteményét, akinek a képeit ma már nem tudná megvásárolni.
A budapesti válogatáson így szerepelhetnek az egyetemes fotótörténet olyan kiemelkedő alkotóinak munkái, mint Henri Cartier-Bresson, Joel-Peter Witkin, Sophie Calle vagy John Baldessari.
Kollekciója ékkövének tartja a magyar származású Brassai műveit és a japán Hiroto Fudzsimoto alkotásait is.
Tőlük szintén látható egy-egy remekmű a Nagymező utcában (Brassai: Napkirály, Fudzsimoto: Új Kaledónia).
A francia fotómecénás gyakran rendez kiállításokat négy évtizede gyarapodó gyűjteményéből, amelyeket világszerte szívesen látnak vendégül. A megnyitón elárulta, hogy a budapesti kiállítása a 151. nyilvános válogatás a gyűjteményéhez tartozó több mint 1500 fotóból.
A műgyűjtő-kurátor a Mai Manó Házban március 20-áig látható tárlat megnyitóján elmondta, hogy számára legalább olyan fontos az alkotókkal való találkozás, mint maguk a képek. Minden művésszel, akitől képet vásárol, személyesen találkozik, ellátogat a műtermükbe, majd meghívja őket strasbourgi otthonába is. Így lesz még személyesebb a viszonya gyűjteménye képeivel.
A fotográfia a valóságot tükrözi, de én azokat a fotókat is nagyra tartom, ahol az alkotó valamit változtat a világon. Természetesen nem olcsó technikai trükkökre gondolok, hanem azokra a művészekre, akik bátran belenyúlnak a látványba, hogy valami szokatlant, rendkívülit hozzanak létre. Belerajzolhatnak, megváltoztathatják a geometriát, telehordhatják a kőpadlót eleven parázzsal, vagy jeget szórhatnak egy nyári ablak alá.
– mondta el az Indexnek a saját gyűjteményéből összeállított kiállítás kurátora.
Madeleine Millot-Durrenberger elárulta, hogy a lefotografált valóságot vízióvá nemesítő irányzat képviselői között Cartier Bressont tartja a legjobb alkotónak, majd azonnal rámutatott Alain Felischer, John Batho, Bernard Plossu műveire. Őket azért tartja nagyra, mert változtatás nélkül mutatnak meg létező dolgokat, olyan hétköznapi tárgyakat, részleteket változtatnak műalkotássá a kamerájuk, egyéni perspektívájuk által, amelyek ott vannak a mi szemünk előtt is.
A francia műgyűjtő egyaránt szereti azokat a műveket, ahol a mondanivaló, a filozófia a hangsúlyosabb, és azokat, ahol az esztétikum a fő szempont. Gyűjteményének rendező elve az egyéniség. Azokat az alkotókat keresi, akik a saját útjukat járják, akiknek azonnal ráismer a képeire.
A mára már klasszikussá vált művek, például Mario Giacomelli hóban táncoló fekete reverendás szeminaristái, és az olyan kultúrtörténeti különlegességek mellett, mint Marie-Georges Melies fotográfiája – aki „feltalálta” a modern európai filmkészítést, felépítette a földrész első filmstúdióját, ötszáz filmet készített, mégis elszegényedve halt meg –, izgalmas, itthon kevésbé ismert kortárs műveket is elhozott Budapestre.
Meghökkentően esztétikus például egy USA-ban élő brit alkotó fotósorozata, amelyet saját korosodó hátsójáról készített. A művész nyugdíjazás óta szenteli idejét és energiáit az alkotásnak, modellként a saját testét használva.
Hideglelősen szép a német Rudolf Schaefer sorozata. Portréiról
első pillantásra úgy tűnhet, mintha békésen alvó gyönyörű emberek arcán örökítette volna meg a nyugalmat, de rögvest megleljük a hideget, Amikor rájövünk, hogy modelljei már az örök békességben nyugszanak.
Üdítően szellemesek a francia Colette Hyvard munkái, amelyeket egy bankház megbízásából készített. Eredetileg az lett volna a feladata, hogy az alkalmazottakról készítsen portrét, ám ehelyett áttúrta modelljei munkahelyi papírkosarát, és az ott talált fecnikből eszkábált össze egy-egy kis figurát, amelynek az árnyéka valamely Louvre-ban található műalkotást idéz fel.
A Mai Manó Házban megrendezett, A műgyűjtés szenvedélye című kiállítás tehát nem hagyományos, tematikus válogatás, hanem Madeleine Millot-Durrenberger izgalmas kísérlete arra, hogy bepillantást engedjen saját világába – vagy ahogy a tárlat ajánló szövegében szerepel: „megmutassa a műgyűjtés folyamatának intellektuális izgalmát, játékosságát, belső lehetőségeit és folyamatos meglepetéseit”.
(Borítókép: Madeleine Millot-Durrenberger a Mai Manó Házban 2022. január 25-én. Fotó: Nagy Tamás / Index)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
