Grecsó Krisztián ezer daru erejéről és a kozmikus magányról

Elindítva a lejátszás gombot, élesen hatol belém a felismerés, hogy bár néha órák, napok, hetek telnek el észrevétlenül, máskor egy pillanat képes magába dermeszteni minden addig megélt örömünk.

A híd elején még ott voltam a sorsomban. Én voltam a szerkesztő, aki megy dolgozni. A híd végén már egy hatalmas daganat volt a nyakamon. Az alatt a másfél perc alatt, míg átértem, a daganat kibukott a billentőizom mögül. Rögtön tudtam, hogy nagy baj van… Keddről szerdára elvesztettem a sorsomat, az életemet, a kulisszákat

– meséli Grecsó Krisztián betegségének történetét Rónai Egon Húzós című műsorában az ATV YouTube-csatornáján.

Egy művész attól válik naggyá, ha az egyszerű emberi érzelmeket szavakba tudja csempészni, anyagba tudja önteni, képbe tudja festeni, hangokba tudja énekelni. Grecsó Krisztián, miután megtudta, hogy beteg, először az önvád és öngyűlölet felé fordult, majd rátalált Babits Mihály műveire. Babits, aki szintén küzdött hasonló betegséggel, a költészeten keresztül tudott segíteni Grecsónak abban, hogy egyrészt könnyebben megértse az érzelmeit, másrészt a sajátjait is elkezdje kommunikálni.

Mivel Babitshoz hasonlóan neki is elment a hangja, más módszerekkel próbálta megértetni magát. Ekkor fordult újra a versek felé. Grecsó Magamról többet című kötetének egyes költeményein ekkor kezdett el dolgozni (az olvasók pedig mind bátorságát, mind tehetségét elismerték, amikor 2021-ben Grecsó ezzel a kötettel Vera című regénye után másodszor is Libri irodalmi közönségdíjas lett).

A beszélgetésben újfent több olyan mondat hangzik el, ami bizonyítja, hogy egy művész nemcsak egyedi stílusával tud mélyrehatót alkotni, hanem azzal is, hogy olyan momentumokat lát, ért és raktároz el, ami a pillanatokra kevésbé érzékeny szemek számára sokszor láthatatlan marad. Felidézett egy történetet arról, amikor a betegsége miatt kezelésre járt, ám időpontra érkezve is órákat várt a folyosón a többi beteg ember mellett.

A kezelések alatt előfordult, hogy egy 5-6 éves, kopasz, csontsovány kisfiú jött ki kemoterápiáról. Ő már akkor is maszkot viselt, ez pedig jóval a Covid előtt történt, amikor a maszk nagyon furcsa volt. Jött kifelé – ez egy szűk folyosó volt a föld alatt. Pokoli. Mindig lehúzta a maszkot, hiába szólt rá az anyukája, hogy ne tegye, máskülönben nem tudott volna ránk mosolyogni. Mindenkire rámosolygott. Nekem ez Jézus mosolya, de aki anyagelvűen akarja felfogni, az is érezheti, hogy ez valami más. Hogy pont ő adjon erőt, az sima pszichológiai elvben is hihetetlen.

Az író arról is beszélt, milyen negatív következményei vannak a halál tabusításának. Régebben, mikor az emberek a családjuk körében vették magukhoz életük utolsó lélegzetét, az élet elmúlása természetes folyamatnak számított. Grecsó szerint a halál tabuvá válásával az odavezető út is azzá vált, ergo nem lehet róla nyíltan beszélni, ez pedig kozmikus magányhoz vezet.

Azt a pillanatot is elmesélte, amikor egy ismeretlen, Tamásiban élő tanítónő küldött neki ezer origamidarut egy rajzmappában, amit egyedül hajtogatott, mert egy japán legenda szerint akinek hajtogatnak ezer darut, az meggyógyul.

Illetve felidézte az emléket, amikor egy kemoterápiás kezelésénél összefutott Marton Lászlóval, akivel együtt dolgoztak a Vígszínházban bemutatott A Pál utcai fiúk előadáson. A kórterem ablaka pont a Füvészkertre nézett, a közös darab újragondolása és az alkotási folyamat felidézése pedig megteremtette az illúziót számukra, hogy az életük, amit elveszítettek, újra az övék.

Mikor felmerült az apaság, a szülővé válás kérdésköre, amit Grecsó szintén rímekbe ágyazott, a műsorvezető egy pszichológus eleganciájával fejtette meg, hogy számára azért nem meglepő egy versfüzérben látni ezt a két életélményt, mert mindkettő hasonló mélységből fakadt. Ezzel maga az író sem tudott vitatkozni.

Sosem akartam azt sugallani, hogy olyan élményeket élek meg, amit más nem. Sőt, minden szövegnél azt akartam mondani, hogy igen, éppen ez az, ami veled is történik.

Bátran és gondolatébresztően cseréltek eszmét a stúdióban arról, hogy bár szintén tabu, de egy létező jelenség a félelem attól, hogy a kötődés a gyermekünkkel nem alakul ki. Grecsó Krisztián feleségével fogadott örökbe egy kislányt, akiről olyan elemi boldogsággal mesélt most is, hogy arcáról a miénkre is átszökött közben a mosoly.

Szinte keretet rajzolva a beszélgetésnek a Ferdinánd híd is visszatér, aminek környéke nem mellesleg Grecsó Krisztián februári megjelenésű kötete, a Valami népi borítóját is díszíti. A beszélgetésben említett és versben még fel nem dolgozott pillanatok egy része ebben a novellacsokorban foglalja el helyét a szépirodalom örök életű történetei között.

(Borítókép: Grecsó Krisztián. Fotó: ATV)