Májkrém, mélyszegénység, Zeneakadémia – interjú Hámori Máté karmesterrel

Kinek jutott eszébe, hogy a Danubia Zenekar tarnazsadányi roma gyerekekkel lépjen fel a Zeneakadémián?

Tulajdonképpen nekem, hiszen én vagyok a zenekar vezetője, de volt előzménye is a dolognak. Nevezetesen az úgynevezett Beethoven-projekt, ahol siket és hallássérült embereknek adtunk koncerteket. Ez 2019-ben kezdődött, és meglepően jól sikerült ötletnek bizonyult.

Hogyan „hallják” a zenét a siketek? Miért élvezik azt, hogy egy klasszikus koncerten vehetnek részt?

A zenét természetesen nem hallják, de amikor beültettük őket a zenekarba, ahol megérinthették a hangszereket – gyerekek és idősek egyaránt –, valahogy részévé váltak annak az érdekes áramlatnak, ami koncert közben törvényszerűen létrejön a zenészek között.

Belekerültek a zenébe, volt, aki levette a cipőjét, hogy a fapadló rezgéseit is érezze, volt, aki megfogta a bőgőt, és olyan is akadt, aki csak figyelt.

Az emberi közösség egy magasabb szintű megélését tapasztalhattuk meg a Beethoven-projektben, amit azóta is folytatunk.

A zene azt is magával sodorja, aki nem is hallja

Miként lett ebből Közös hang-projekt?

Ez döbbentett rá arra, hogy a zenében van egy olyan erő, ami a hangokon túl is működik, ami képes összekötni az embereket. Olyanokat is, akiknél ez látszólag nagyon nehéz. Ezen gondolkodva jutottam el a Máltai Szeretetszolgálat Szimfónia programjához,

A módszer lényege a hangszeres gyakorlás, a nehezebben tanulható elméleti részeket az első szakaszban nem forszírozzák.

A máltaiak programjának mintája egy világhírűvé vált dél-amerikai kezdeményezés lehetett?

Igen, az El Sistema programot Venezuelában találták ki, és azóta is nagyszerűen működik.

Ami arról szól, hogy a bandázás, drogterjesztés helyett inkább zenéljenek a gyerekek?

Venezuelában, ahol a statisztikák szerint a legnagyobb a gyilkosságok aránya a világon, ahol a normális élethez tartoznak a lövöldözések, rengeteg gyerek él az utcákon. Számukra ez egyértelmű menekülési útvonal, esély egy normális életre.

Az El Sistema rendszerben egy időben háromszázezer gyerek vett részt, ott sem az a cél, hogy mind hivatásos muzsikusok legyenek, de a program „melléktermékeként” sok esetben ez történt. A Simón Bolívar Szimfonikus Zenekar a világ egyik legjobb klasszikus zenei együttese, ahol túlzás nélkül úgy játszanak a tizennégy éves gyerekek, hogy a Berlini Szimfonikusok is megirigyelhetik őket.

Ilyen „melléktermék” Gustavo Dudamel venezuelai hegedűművész és karmester is, aki szintén az El Sistema programban kezdett komolyan foglalkozni a klasszikus zenével. Ma már ő a Simón Bolívar Szimfonikus Zenekar igazgatója, emellett a Los Angeles-i Filharmonikusok és a Párizsi Nemzeti Opera zenei vezetője, tehát valódi világsztár.

A hangszertanulás mint integrációs eszköz

Ennek a magyar változata a máltai kezdeményezés, amely arról szól, hogy a zene segítségével az is rátalálhat a saját útjára, akiből később nem muzsikus lesz, hanem tanár, mérnök, kőműves vagy villanyszerelő?

Igen, tehát ez nálunk is egy szociális alapú projekt, ami alapvetően nem is a zenéről szól, hanem a zenélés által megvalósuló szociális integrációról. Arról, hogy ezek a gyerekek együtt vannak, élményt szerzünk nekik. Sajnos olyan fontos elemei is vannak, hogy ilyenkor melegben lehetnek, és enni kapnak. Nagyon kemény belegondolni, hogy egy-két májkrémes kenyér, amit a próbán elmajszolnak, ennyire fontos lehet.

Hogyan vesz részt a Danubia Zenekar a máltaiak programjában?

Megkerestem Vecsei Miklóst, hogy szeretnénk csatlakozni. Egyrészt az oktatáshoz, másrészt szívesen zenélnénk velük. Nyitott volt, bár akadtak fenntartásai, hiszen ez úgy nem működik, hogy egyszer odamegyünk, aztán vége. Elkezdtünk Tarnazsadányba és Tarnabodra járni, megismertük a tanárokat és a gyerekeket, elindult a Közös hang projekt.

Mit jelent mindez a gyakorlatban?

Beültünk egy kisbuszba négy-öt zenésszel. Vittünk magunkkal kottákat, zenéket, amelyeket Ott Rezső zeneszerző barátunk hangszerelt. Azokból a dalokból válogattunk, amiket a gyerekek amúgy is tanultak.

Hogy fogadták a gyerekek a pesti zenészeket?

Először csak ismerkedtünk, lassú közeledés volt, hiszen valóban nagyon messziről érkeztünk idegenként, nyilván nem ugrottak azonnal az ölünkbe. Aztán elkezdtünk próbálni, vissza-visszamentünk, volt közös bográcsozás, ismerkedős nap, barátságok alakultak ki.

Mennyire felkészültek a gyerekek, mennyire veszik komolyan a próbákat, a gyakorlást?

Akikkel fellépünk, már nagyon. Az elején megmondtuk, hogy cél a Zeneakadémia, mutattunk egy képet arról, hogy milyen gyönyörű épületben játszunk majd együtt – többségük még Budapesten se járt –, ami komoly motivációt jelentett. Én is elmondtam, hogy csak az jöhet, aki nagyon keményen dolgozik, gyakorol. Így alakult ki egy húszfős csapat: csellósok, gitárosok, hegedűsök, cimbalmos. Velük folytattuk a próbákat, aztán a koncert előtt felhoztuk őket Budapestre. Itt aludtak, együtt ettünk, próbáltunk, másnap pedig jött a közös fellépés a Zeneakadémián.

Honnan lett pénz ételre, szállásra?

Szerencsére találtunk támogatókat. Most például a VakVarjú éttermek tulajdonosa vállalta a gyerekek étkezését. Sok a jó szándék az emberekben, csak meg kell találni azokat, akik ebben szívesen vennének részt.

Főleg, ha tudják, hogy biztosan jó helyre kerül a támogatás.

A zene nagyon komoly bizalmi bázist jelent.

Az előítéletek leküzdésében nagyon sokat számít az, ha hangszer van egy gyerek kezében. Nagy valószínűséggel a többségükből nem lesz hivatásos zenész, de az élet megtapasztalásában, abban, hogy a zene, ha csak ideig-óráig is, de képes eltüntetni a különbségeket, nagyon fontos segítséget, támaszt nyújthat.

Mikor játszottak először közönség előtt ezekkel a fiatalokkal?

Tavaly szeptemberben, a szezonnyitó koncertünkön a Zeneakadémián. Ez egy nagy bérletes előadás volt, meg is telt a nyolcszáz fős nézőtér. Nem szerveztünk külön alkalmat, átnyújtottuk ezt az élményt a szépen felöltözött, „úri” közönségnek. Az üzenet lényegéhez az is hozzátartozik, hogy a közönségünk is meglássa, megtapasztalja, hogy amit integrációs folyamatnak hívunk, az bármilyen nehézkes, bonyolult és nem mindig kudarcmentes, de igenis lehetséges, megvalósítható, létező cél.

Milyen volt az első közös fellépés?

Együtt játszottunk el egy művet, én vezényeltem, ehhez azt is meg kellett tanulniuk, hogyan játsszanak karmesterrel. Voltak dallamok, amiket a koncertünkön később elhangzó művekből emeltünk ki, és megjelent az autentikus cigányzene is.

Utána meghallgatták a gyerekek a klasszikus koncertet?

Igen, sőt előtte is meghallgattak minket, ott voltak a próbán. Ez is nagy motiváció volt néhányuknak, akik korábban csak ábrándoztak arról, milyen jó lenne zenésszé válni. A szüleiket és rokonaikat is meghívtuk, többen el is jöttek a közös koncertre. Ez azért fontos, hogy lássák, érdemes támogatni a gyerekeket, mert megéri.

Hogy fogadta a bérletes közönség az első alkalmat?

Gyakran meglepjük a közönségünket, ők már nem lepődnek meg, ha meglepődnek. Senki sem érezte azt, hogy szegény gyerekek, milyen rossz nekik most, megsimogatjuk a buksijukat. Gyerekkel együtt zenélni mindig csodálatos, látod az izgalmat a hegedűs srác arcán, aki szólózott, a koncentrációt a cimbalmos fiún, aki egyébként csodálatosan tehetséges, de még nagyon izgul. Ezeket ugyanúgy észreveszed egy budai zeneiskola vizsgakoncertjén is, tehát a zenében eltűnnek a különbségek. A közönség is ugyanezt érezte, nagy sikere volt.

Hogyan tovább?

Természetesen ennek a történetnek akkor van értelme, ha folytatódik. Visszamentünk, újra próbáltunk a február 19-i koncertre. A kis zenészek többsége már barátként üdvözölt minket, és jöttek újak is. Kialakult a bizalom, értik, mit akarunk, miért dolgozunk közösen. Hosszú távra tervezzük az együttműködést, hogy híre menjen a faluban, a környéken. Azt reméljük, hogy egyre több gyereknek, családnak jut eszébe, hogy esetleg megpróbálja, hogy csatlakozik, erőt vesz magán, és rálép a tanulás, a koncentráció útjára. A nemzetközi statisztikák egyértelműen bizonyítják, hogy aki huzamosan részt vesz egy ilyen programban, annak a tanulmányi eredményei is javulnak.

Miért lehet eredményesebb a hangszeres játék, mint az iskola?

Azt nem mondanám, hogy eredményesebb, de a hangszeres játék egyik óriási előnye, hogy ott nem lehet alibizni. Gyakorolni kell mindennap, hosszú órákat, különben nem jön a hang, a dallam. Koncentrálni és alkalmazkodni kell. Pont azokra a problémákra jelent kiváló megoldást, amelyeket leggyakrabban említenek az integráció gátjaiként.

Ha összevissza játszol, szétesik a zenekar. Ezek apró dolgok, de ha valaki hat-nyolc évesen megéli, megtanulja őket, beépíti a saját kis rendszerébe, sokkal jobb esélyekkel vág neki az életnek később is.

Ez a program egyfajta burok?

Bizonyos értelemben igen. Eljárnak a gyerekek a közösségi házba, és amikor zenélnek, kizáródik minden más. Egy időre letehetik az otthoni problémáikat. Sokan el is mondják, hogy azért szeretnek ott lenni. Van mit letenniük, nagyon szomorú történetekkel találkoztunk mi is.

A közönség felelőssége

A február 19-i következő alkalom a Zeneakadémián szintén a Danubia Zenekar bérletes előadása lesz?

Igen, ráadásul nagyon komoly műsort állítottunk össze. Pusker Júlia hegedűművész szólójátékával adjuk elő Britten alig játszott Hegedűversenyét, és eljátsszuk Strauss egyik legfontosabb művét, a Hősi életet. Ehhez a programhoz csatlakoznak a Közös hang gyerekei. Most újak is jönnek, hiszen több mint kétszáz településen zajlik a program, tehát országos történet.

Miért ennyire fontos önöknek ez a projekt, mit várnak tőle?

Azt én sem gondolom, hogy ettől majd megváltozik több tízezer hátrányos helyzetű gyerek élete, sínre kerül a roma integráció, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal. Tudom, hogy a realitások gyakran keresztül húzzák a jóra való törekvéseket, de azért csak csináljuk tovább. Nagyon fontos, hogy a valódi szolidaritásról üzenünk azoknak az embereknek, akik eljönnek a koncertjeinkre. Óriási felelősséget ró ránk az a tény, hogy ezekhez a gyerekekhez képest milyen szerencsés körülmények között élhetünk, vagy ránk, zenészekre, hogy kaptunk valamiféle tehetséget. Valamit ebből vissza kell adnunk a közösségnek, és remélem, hogy az ilyen alkalmakkor ez az üzenet is felismerhetővé válik.

(Borítókép: Hámori Máté. Papajcsik Péter / Index)