Arany János leszármazottját a kommunisták sem tudták megtörni

A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjához (február 25.) kapcsolódva készült el az Országgyűlés Hivatala és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága együttműködésében A koronatanú című film. Az alkotás a második világháború után kibontakozó többpártrendszer elleni kíméletlen támadást, a kiépülő diktatúra eszköztárát, valamint a köztársaság megdöntésének vádja mögött meghúzódó politikai szándékokat mutatja be Arany Bálint sorsán, illetve a Magyar Testvéri Közösséggel szemben indított koncepciós per eseménytörténetén keresztül.

A dokumentumfilm színészek segítségével rekonstruálja a magyar történelem fontos, de hetvenöt éven át hazugságba, elhallgatásba rejtett szakaszát. A második világháború utáni első nagy koncepciós per eseményeit kosztümös jelenetek, archív felvételek és a korszak kutatói – Földváryné Kiss Réka, Szekér Nóra és Feitl Írisz – segítségével mutatják be.

A diktatúra elfelejtett történetei

Földváryné Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) elnöke az Index kérdésére elmondta, hogy az 1947-es kirakatper-sorozat szorosan összefüggött Kovács Béla kisgazda politikus letartóztatásával is. Hetvenöt évvel ezelőtt egy mentelmi joggal védett kormánypárti parlamenti képviselőt raboltak és hurcoltak el a szovjet megszálló hatóságok, majd tartottak fogva a Szovjetunióban.

A történész szerint az évforduló jó alkalom arra, hogy ismét felidézzék az akkori eseményeket. Annál is inkább, mivel A koronatanú egy szinte elfelejtett történetet mesél újra.

A szakember egyetemi oktatóként sajnos gyakran tapasztalja, hogy bár az iskolákban minden évben megtartják a kommunizmus áldozatainak emléknapját, a korszak történelme nem része a fiatalok alapvető ismereteinek. Sokáig tudatosan felejtésre ítélték az akkori eseményeket, és máig sok a tennivaló az ismeretek pótlásában, valamint az érzelmi kötődés kialakításában.

Ezért is fontos számára

és nemcsak mint politikus, hanem mint ember is máig érvényes példát mutatott. „Rendkívüli emberről van szó, akinek a sorsa sűrítve mutatja be egy politizáló értelmiségi generáció tragédiáját. Arany Bálint baráti körének még világos víziója volt arról, milyen országban szeretnének élni. A németekkel szembeni ellenállás résztvevőiként túlélték a világháborút, és negyvenöt után erősen élt bennük a remény egy szabad, független, demokratikus Magyarországról.”

Ezek a Magyar Testvéri Közösséghez tartozó értelmiségiek erős nemzeti elkötelezettséget tükröző, szociális alapon nyugvó politikai elveket vallottak, és a Horthy-korszakban is ellenzékinek számítottak. A német megszállás után a társaság tagjai közül többen tevőlegesen is felvették a harcot a nácikkal. A nemzeti gondolat híveként közéjük tartozott a hívő református Arany Bálint is.

A Kisgazda Párt köré tömörülő értelmiségiek 1946-ban még arra számítanak, hogy amint megkötik Magyarországgal a békeszerződést, okafogyottá válik a szovjet csapatok jelenléte, és megkezdődhet egy valódi polgári demokrácia építése. Mindebben annak ellenére bíztak, hogy bár 1945 novemberében a nemzetgyűlési választásokon a kisgazdapárt a szavazatok több mint 57 százalékát megszerezte, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetőjének nyomására koalíciós kormányzásra kényszerült, ráadásul az egyik legfontosabb tárcát, a belügyit a kommunisták szerezték meg, az igazságügyi pedig, amelyik a népbíróságok működésének felügyelete miatt volt különösen jelentős, a szociáldemokraták irányítása alá került.

A kommunisták megsemmisítették a demokratikus átalakulás reményét is

A Kisgazdapárt ily módon tehát kormányon volt, de nem hatalmon. Ezzel szemben az az értelmiségi kör, ahová Arany Bálint is tartozott, arra készült, hogy egy nemzeti értékelvű, független demokráciát építsen, ahol a jóval kisebb társadalmi támogatottsággal rendelkező kommunista párt ellenzékben működik tovább. Bár tevékenységüket teljesen legális keretek között folytatták, idővel kezdtek szaporodni körülöttük a vészjósló jelek.

A népbíróságok már közvetlenül életre hívásuk után sem csupán a valódi háborús és népellenes bűnöket elkövetők ellen indítottak eljárásokat. Már 1945 tavaszán például mondvacsinált okokból egy olyan református lelkészt, Fónyad Dezsőt is a vádlottak padjára ültettek, aki a háború alatt zsidókat mentett, és aktív tagja volt az ellenállásnak. A férfinak súlyos atrocitásokat kellett elszenvednie. Még Tildy Zoltán köztársasági elnök is szót emelt lelkésztársáért. Ez az eljárás már a kezdetektől pontosan mutatta a névleg demokratikus berendezkedésben meglévő anomáliákat.

A kommunisták 1946-ban már a Magyar Közösség elleni persorozat előkészítésén dolgoztak, amelyben többek között kisgazda országgyűlési képviselőket vádoltak azzal, hogy titkos összeesküvést szőnek a köztársaság, lényegében tehát a saját kisgazdapárti miniszterelnökük ellen

– foglalja össze az eseményeket Földváryné Kiss Réka, majd folytatja a múltidézést.

A kommunista párt propaganda-hadjáratának egyik kulcsfogalma a reakciós kifejezés volt. Révai József, a Magyar Kommunista Párt fő ideológusa már a Szabad Nép egy 1945. júliusi vezércikkében úgy fogalmazott, hogy „reakciós az, aki antikommunista”. Mivel még csak kis idő telt el a világháború óta, az értelmezésben közvetett módon az is benne volt, hogy a „reakciósok”, a „nép ellenségei” végeredményben fasiszták is.

 – és a felsorolást még hosszúan lehetne folytatni. Soos Gézát csak azért nem tartóztatták le, mert egy jóakarója – egy politikai nyomozó, akinek korábban megmentette az életét – figyelmeztette, így még időben elmenekült Magyarországról. Soos volt az, aki Magyarországra csempészte, lefordíttatta és eljuttatta Horthy Miklós kormányzóhoz, illetve a cionista vezetőkhöz a haláltáborok borzalmait leleplező auschwitzi jegyzőkönyvet. Ilyen emberekből kreáltak „fasiszta összeesküvőket”: letartóztatták, megkínozták őket, fizikai és lelki kényszerítőeszközök segítségével hamis beismerő vallomásokat írattak velük alá. A Magyar Közösség-ügy nemcsak a kisgazdapártot tette tönkre, hanem egy független, demokratikus ország felépítésének – közvetlenül a háború után sokak által képviselt – álmát is szertefoszlatta.

Kádárék sosem bocsátottak meg az elítélt kisgazdáknak

Erről azért is fontos beszélnünk, mert a Kádár-korszak emlékezetpolitikájában, illetve a rendszerváltás után is sokáig élt az a narratíva, hogy 1949-ig minden a demokratikus elveknek megfelelően zajlott, és tulajdonképpen a Rajk-perrel került először hiba a gépezetbe – teszi hozzá a NEB elnöke.

Az is elgondolkodtató tény, hogy az 1953-ban, az első Nagy Imre-kormány idején életbe léptetett amnesztia csak a munkásmozgalom egykori – a Rákosi-korszakban törvénytelen eljárások keretében elítélt – tagjai számára jelentett szabadulást. A Magyar Közösség-ügyben elítélt személyek többsége viszont egészen 1956-ig börtönben maradt, és sokakat közülük még a nyolcvanas években is megfigyeltek. Közéjük tartozott Arany Bálint is, aki, bár megtehette volna, nem hagyta el Magyarországot.

A persorozatban 229 embert ítéltek el, többek között egykori illegális kommunistákat is, de előttük összezárt a Kádár-rendszer, esetükben nem ismerték el a törvénysértést. Ez ugyanis nem fért bele a kommunista emlékezetpolitikai kánonba, hiszen a Magyar Közösség tagjai elleni perek idején Rajk László, majd a Mindszenty bíboros elleni eljárás idején Kádár János volt a belügyminiszter, ők tehát közvetlenül, személyesen is felelősek voltak a történtekért.

Aranyt a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályán (Katpol) többek között az a Kardos György hallgatta ki, aki a Kádár-korszakban a Magvető Kiadó igazgatójaként tevékenykedett. A történet másik kulcsszereplője a hatalom oldaláról Kornis Pál volt, aki a hetvenes években a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat vezetője lett.

 – sorolja Földváryné Kiss Réka, majd hozzáteszi, hogy miközben a NEB egyik alapvető feladata a kommunista diktatúra hatalmi működésének feltárása 1945-től a rendszerváltásig, a bizottság számára az is kiemelten fontos, hogy a kutatások nyomán megszerzett ismeretanyagot minőségi ismeretterjesztés útján minél szélesebb körben megismertessék. Ezért működtek közre A koronatanú elkészítésében, és a NAT-hoz kapcsolódó további filmekkel is megjelennek az online térben.

Arany Bálint története a történész számára azt is példázza, hogy még a diktatúra legsúlyosabb időszakaiban is maradt az emberekben egyfajta civil kurázsi.

Tette ezt úgy, hogy pontosan tudta, hogy a tárgyalóteremből visszaviszik a kihallgató szobába, mégis ellenállt.

Arany Bálint történetének rekonstruálásában nagy segítséget jelent, hogy megírta az emlékiratait. A forrásértékű munka 1990-ben jelent meg a Püski Kiadónál. „Óriási igény van rá, hogy újra elmeséljük ezeket az elhallgatott, feledésre ítélt történeteket, hogy megmutassuk, milyen sors jutott azoknak az embereknek, akik a XX. század mindkét totalitárius diktatúrájával szembefordultak” – fogalmaz a történész.

A NEB szakmai munkájával kapcsolatban elmondta, hogy dolgoznak egy átfogó adatbázison a kommunista diktatúrát működtető hatalomgyakorlókról, pártvezetőkről, belügyi, állambiztonsági személyekről. A Magyar Nemzeti Levéltárral együttműködésben feltárják a vidéki pártnómenklatúrát. Kutatják az ötvenhatos perekben eljáró bírók, ügyészek, vizsgálók körét, nem feledkezve meg a tanácsvezető bírók mellett helyet foglaló laikus népbírókról sem, akikről általában nem esik szó, pedig őket azért küldte oda a párt, hogy biztosan megfelelő ítélet szülessen. Ez a hatalmas munka a NEB honlapján keresztül érhető el.

(Borítókép: Arany Bálint, a Független Kisgazdapárt volt szervezőtitkára, a köztársaság-ellenes összeesküvéssel vádolt Hetes Bizottság (a Magyar Közösség vezető testülete) tagja vallomást tesz a koncepciós per tárgyalásán a Budapesti Népbíróságon 1947-ben. Fotó: Bartos Péter / MTI)