Egyszer volt (úgy százötven évvel ezelőtt), hol nem volt (de volt, mégpedig Magyarországon), hogy felelős magyar kormánytagok hittel vallották: a kultúrán és a közoktatáson múlik a nemzet jövője. Báró Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter például a következőket szögezte le:
Én részemről egyszer-mindenkorra kimondom, hogy a magyar nemzet jövőjét tisztán kultúra-kérdésnek tartom, ennélfogva a nevelési ügyet, a közoktatási ügyet a nemzet legfontosabb ügyének tekintem.
Eötvös József, majd kulturális területek őt követő irányítói, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston sem vélték a művészetet sznob pénztemetőnek, sőt a zenészeket, festőket, írókat, tanárokat és egyéb garabonciásokat sem tartották kegyelemkenyérért lihegő ingyenélőknek. Gondoskodtak többek közt arról is, hogy méltó helyszíneken találkozhassanak a művészek és a művészetkedvelők.
„Támogatták, hogy a
képzőművészeti és zenei élet központjai a főváros frissen kiépülő ütőerén, a kor legreprezentatívabb környékén, a pesti Sugárúton kapjanak helyet.
A promenád első szakaszán épült fel az Operaház (1873–1884), az Oktogont követő második szakaszán pedig, a mai Andrássy út 67–71. alatti teleksoron kapott helyet a Mintarajztanoda, a mai Képzőművészeti Egyetem elődje, valamint a Műcsarnok és a Zeneakadémia akkori impozáns épülete.
Mindhárom neoreneszánsz palota viharos gyorsasággal került tető alá 1875 és 1879 között. A Képzőművészeti Társulat Andrássy úti Műcsarnoka Ferenc József részvételével, mintegy 300 művet bemutató reprezentatív kiállítással nyílt meg 1877. november 8-án
– írja az épület történetét feldolgozó szakmunkájában Révész Emese. A művészettörténész a Képzőművészeti Egyetem Művészettörténet Tanszékének tanára, aki kollégájával, Lázár Eszter művészettörténésszel, a Képzőművészet-elmélet Tanszék oktatójával állította össze az Andrássy út 69. szám alatt található palota történetét feldolgozó kiállítást.
A Térfoglalások – a régi Műcsarnok története című tárlat tehát az idén 150 éves Magyar Képzőművészeti Egyetem központi épületének történetét dolgozza fel.
A Barcsay Terem három helyiségében megrendezett kiállítás szorosan kapcsolódik ahhoz is, hogy befejeződött a palota belső tereit díszítő Lotz Károly-freskók restaurálása.
A látványos épület tervezője, a cseh származású Adolf Lang nemzetközi pályázaton nyerte el a tervezés jogát, és a kor legnevesebb magyar alkotóit kérte fel a díszítőfeladatokra.
Lotz Károly számos freskója díszíti a falakat. A Műcsarnok emeletre vezető lépcsősorának oldalfalaira azon művészeti ágakat festette meg, amelyek bemutatására az épület szolgál. A lépcsőforduló lunettáiban a Rajz, Rézmetszet, Műtörténet, Iparművészet, Szobrászat, Festészet és az Építészet klasszikus szépségű nőalakjai jelennek meg.
Az épület történetét feldolgozó kiállítás első nagy egysége a művészeti allegória témakörével foglalkozik, Lotz Károly freskói előtt tisztelegve. A jelent Jovánovics Györgynek, az iskola egykori tanárának műve idézi fel a tárlat elején. A kortárs kép egy drapériát ábrázol, amely a kiállításon egy Lotz-műre válaszol. Ezzel ki is rajzolódik a kiállítás alapkoncepciója, amelyben összekapcsolódik a kortárs és a régi, ami máig az akadémia egyik nagy erőssége.
Az első teremben látható az épület utolsó, még restaurálás alatt álló Lotz-falképe is. A munkát az egyetem restaurátor szakos hallgatói végzik.
Lotz egyik fő műve a Nemzeti Múzeumban található falkép sorozata – kalauzol tovább a tárlaton Révész Emese.
A klasszikus freskók elkészítésének fontos állomása volt az úgynevezett karton. Erre már eredeti méretben rajzolta fel a művész azt a képet, ami később a falon megjelent. Lotz 1880-körül lefotóztatta saját kartonjait. A kiállított fényképek fotótörténeti szempontból is értékesek.
Lotz – a klasszikus módszert követve – először minden alakot megrajzolt élő modell alapján. Kidolgozta a figurákat, drapériában is, majd elkészítette a színvázlatot. A kiállításon láthatók az élő modell alapján készült aktjai, melyeken beazonosíthatóak a Nemzeti Múzeum falképeinek alakjai.
Lotz munkái után többek között Kósa János, az egyetem festőművész mesterének 1993-as műve, a Festészet halála, valamint Czene Márta fiatal festőművész alkotása – főiskolás éveinek zárómunkája –, a 2002-ben készült Oltár(?) című képe jelzi a kontinuitást.
Izgalmas a tárlat következő fejezete is, amely az épületet mint kiállítási helyszínt dokumentálja. Fotók, régi katalógusok jelenítik meg a Képzőművészeti Társulat kiállításainak emlékét. Többek között itt mutatkoztak be először a nagybányai iskola művészei, és ebben a helyiségben láthatta első alkalommal a közönség Munkácsy Mihály hatalmas méretű Golgota című képét is.
A sok átalakítás miatt már nyomokban sem ismerhetők fel az egykori Iparművészeti Múzeum régi kiállítóterei, szerencsére a korabeli fotók megőrizték az akkori pompát.
Ennél a szakasznál Czigány Ákos fotóművész képe a kortárs rezonőr, ami a terem természetes megvilágítását szolgáló ikonikus tetőablakáról készült, és szinte összefoglalja mindazt, amiről a tárlat mesél.
A következő teremben archív fotókat és alaprajzokat állítottak ki. Az épületre kiírt nemzetközi tervpályázatra negyven munka érkezett annak idején. A kiállításon látható az a kettő, amelyik fennmaradt. A nyertes pályamű, Adolf Lang épületének jóváhagyási terve is megjelenik a tárlaton. Az épület homlokzatát a velencei Palazzo Bevilaqua mintájára alakította ki a csehországi születésű, akkor 26 éves építész. Ennek a rajza is látható ebben a teremben.
Az épületben a kortárs képzőművészek munkáit kiállító Műcsarnok alatti helyiségekben működött eredetileg az Iparművészeti Múzeum. Miután ez az intézmény saját épületbe költözött, a palota alsó felét egy, szintén a látványra építő, de nem kifejezetten magas művészettel foglalkozó vállalkozás, a Plasztikon bérelte ki.
A látogatók számára élethű viaszbábukkal jelenítették meg a kor legnagyobb port kavaró eseményeit. Volt ott gyilkosság, hárem és hasonló izgalmak a XIX. század végének megfelelő háromdimenziós technika minden csodájával. Erről egy 1896-os katalógus maradt fenn, amely alapján a látványtervező hallgatók készítettek látványos installációt.
A mai Bábszínház helyén 1907-től irodalmi kabaré működött.
Medgyasszay Vilma hangját idézve ezt a korszakot is megjeleníti a kiállítás.
„Ennek a művészeti akadémiának és magának az épületnek is nagyon erős identitásformáló ereje van napjainkban is. A Képzőművészeti Egyetem azon kevés európai művészeti akadémiák közé tartozik, ahol még tanítanak anatómiát, perspektívát, miközben nagyon aktuális, kortárs ismereteket, látókört igyekeznek átadni a hallgatóknak. Az oktatási helyszínként működő műemléki terek önmagukban is kreatív energiákat, izgalmas akció-ellenakció feszültséget generálnak” – zárta le rögtönzött tárlatvezetését az egyik kurátor.
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
