Abszurd a világ legerősebb hadseregével harcoló felkelőt gyilkosnak nevezni

Ötvenöt évvel ezelőtt, 1957 márciusában tartóztatták le és nagyon gyorsan, még ugyanebben az évben, decemberben ítélték halálra és végezték ki Iván Kovács Lászlót. Angyal István mellett őt szokta kiemelni, ha a forradalom ön által leginkább kedvelt hőseiről kérdezik.

Ez a büntetőper már nem ért véget olyan gyorsan, mint amiket statáriális bírósági eljárások idején lefolytattak, mert ezt már népbíróság tárgyalta. Azért fejezték be rövid idő alatt ezt a büntetőpert, mert kevés vádlottja volt. Tóth Ilonáékat 1956 végén tartóztatták le, és 1957 júniusában már ki is végezték e per négy halálra ítéltjét. Pedig abban a perben sok vádlott volt. A még több vádlottas Obersovszkyék elleni per is sokkal gyorsabban lezárult, mint Iván Kovácsé. Angyal Istváné azért tartott hosszabb ideig, mert az ügyét először közös perben tárgyalták az apámékéval, aztán az ő ügyét leválasztották az Eörsi István és társai ellen folyó perről. Angyal István ügyében perújrafelvétel is történt, a jogerős ítélete előtt két évet töltött a börtönben.

Mit kell tudnunk róluk?

Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, az a véleményem, hogy tényleg nem szerencsés kisajátítani a forradalmat, se úgy, ahogy a baloldal tette, hogy kezdetekben csak Nagy Imrééket állította középpontba, de nem lehet megtenni azt se, amit a Fidesz-kormányzat tesz, hogy csak a fegyveres felkelés résztvevőit veszik alapul. A felkelők sok társadalmi csoporthoz tartoztak, az a helyes felfogás, amit Göncz Árpád mondott, hogy „'56 mindenkié”. Ahogy a volt köztársasági elnök mondta: „Leválaszthatatlan róla a Petőfi Kör, a kommunista mártír miniszterelnök, az egyetemisták, a gyárakat birtokba vevő munkások, a Budapestet élelmiszerrel önként ellátó parasztok, a parancs ellenére is tovább harcoló kiskatonák, a sztrájkoló bányászok.” Én a felkelőkkel foglalkoztam legtöbbet, közülük valóban az említett két személyiséget tartom a szabadságharc legfontosabb alakjainak. Iván Kovács a Corvin közi, Angyal István a sokkal kisebb, Tűzoltó utcai csoportnak volt a parancsnoka. Angyal értelmiségi volt, bár nem vették fel az egyetemre, de az egész gondolkodására jellemző volt az értelmiségi gondolkodás.

Ilyen alapon Iván Kovács László is tekinthető értelmiséginek.

Így van, ő is tekinthető annak, bár ő még kevésbé végezhetett értelmiségi munkát. Mindkettőjükre jellemző, hogy a múltjuk fontos szerepet játszott az életútjukban. Angyal István Auschwitzt megjárt zsidó volt, akinek a családtagjait ott ki is végezték, és mint sokan mások a túlélők közül, ő is kommunistává vált, amikor hazaérkezett. Angyal teljes szívvel hitt az új rendszerben, az volt az elképzelése, hogy kizsákmányolástól, valamint származástól és egyéb más előjogoktól mentes társadalom alakul ki Magyarországon. Ebben az illúzióban éltek sokan, nemcsak úgymond az urbánusok, hanem a népnemzetiek is. Meg kell nézni, akkoriban hányan csatlakoztak ehhez a kommunista mozgalomhoz a népnemzetiek közül, és hányan a polgári oldalról. Angyal István csalódott a kialakult rendszerben, és ennek radikális módon hangot is adott. Még a halálos fogságában tett vallomásaiban is Marxra, Engelsre, Leninre hivatkozott, amikor a kommunista eszmék elárulása miatt támadta mind a Rákosi-, mind a Kádár-rendszert. Vele szemben Iván Kovács sose volt kommunista.

A polgári családi háttere magyarázat lehet erre, az édesapja Horthy-tiszt volt.

Így van, emiatt is érte őt hátrányos megkülönböztetés a Rákosi-rendszerben, nem tudott továbbtanulni. Ugyanakkor mégsem vonzódott a régi úri Magyarország horthysta világához, mindvégig demokrata volt. A Nagy Imrével vagy a katonai vezetőkkel folyatott tárgyalásai során következetesen a szabad választás mellett szállt síkra.

A többpártrendszer híve is volt.

Igen. Ezt le is írta. Egy munkáspártra és egy parasztpártra gondolt. Az ő gondolkodása közelebb áll hozzám, mint Angyal Istváné. Utólag persze könnyű okosnak lenni, mi már sokat tudunk a kommunista rendszer szörnyűségeiről. Tehát vonzóbb Iván Kovács demokratikus elképzelése, amit képviselt a forradalomban. Kettejük között markáns különbség az is, hogy Angyal István szuggesztívebb személyiség volt, mint Iván Kovács. Angyal még a börtönben is teljesen magával ragadó személyiség volt, a többiek szinte csodálták. Ha valakiben megbíztak a börtönben, arra azt mondták, hogy „olyan, mint Angyal”. Meg lehetett bízni benne. Paradoxon, de bármennyire is tisztelem Angyal Istvánt, rögzítenem kell a tényt, hogy óriási károkat okozott azzal, hogy annyira tisztán és szókimondóan képviselte a forradalom ügyét. Amikor letartóztatták ’56 novemberében, a fogságban, a kihallgatásai során tett vallomásaiban – egyáltalán nem félelemből, hanem a tiszta igazságérzetétől vezérelve – a tisztességes személyiségéből következően fölvállalt mindent, amit csinált, minden adatot, minden nevet bevallott. Úgy gondolta, hogy akkor „vizsgáljuk ki pontosan, mi történt”. A kézírásos önvallomását olvasva láthatjuk, mekkora kéjjel húzogathatták alá a nyomozók piros-kék-zöld ceruzákkal a konkrét adatokat.

Szinte meg is alapozta saját maga ellen a vádirat tényállását?

Igen. Talán rá is jött erre később. Az utolsó szó jogán el is mondta a beszédében, hogy az ő vallomására épül az egész vád, a segítsége nélkül a nyomozók nagyságrendekkel kevesebb adathoz jutottak volna. Nem tudjuk, hogy ebben volt-e valami önvád, mindenesetre ő ezt az egyenes sziklaszilárdságot képviselte. Ezzel súlyos kárt okozott magának, sőt, súlyos helyzetbe hozta a többi vádlottat, a társait is. Mindezek ellenére töretlen volt irányába a többiek tisztelete – ez érdekes dolog. Iván Kovács a fogságában másképpen állt a helyzethez, ő igyekezett taktikázni, ellentétben Angyallal, különböző történeteket talált ki. Amikor kutatóként Iván Kovács anyagait vizsgáltam, engem is többször félrevezetett. Később kiderült a nyomozók számára is, hogy megvezette őket, ekkor ezt el is ismerte. Az ő logikája szempontjából egyébként érthető volt ez a taktikázás, az lehetett a célja, hogy időt nyerjen. Munkát adott a nyomozóknak azzal, hogy a tényállításait ellenőrizniük kellett. Kétségtelen, ahogy telt, múlt az idő, a rezsim bosszúvágya egyre csökkent, és enyhébb ítéletek születtek. Amikért ’57-ben, ’58-ban még halálos ítéleteket szabtak ki, ’59-ben már könnyebben meg lehetett úszni a legsúlyosabb büntetést. 1959 második felétől pedig már csak ritkán szabtak ki halálos ítéletet.

Iván Kovács, mint említettem, a Corvin közi felkelők parancsnoka volt. A Corvin közben szinte állandósult a megosztottság. Anélkül, hogy érzékenységeket akarnék sérteni, Pongrátz Gergely volt ilyen szempontból a rossz szellem, néhány társával állandóan a széthúzást idézték elő, a háttérintrikáik miatt végül Iván Kovács parancsnokként meg is bukott. Nem tisztességes módon váltották le november 1-jén a parancsnokságról. Nem a teljes csoport akarta őt leváltani, hanem csak Pongrátzék szűkebb köre. Egy villámértekezletet hoztak létre, fontos szerepe volt ebben Márton Andrásnak is, aki a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiának volt a parancsnoka. Márton András is segítette a tűzszünet idején a Corvin közt. Később elmondta, hogy azért szerette volna inkább Pongrátzot parancsnoknak, mert úgy gondolta, hogy a katonai vezetés erőteljesebben meg tudja őt fűzni a céljainak, mert ő Iván Kovácsnál kevésbé intelligens.

Az is közrejátszott vajon, hogy Iván Kovács Maléter Pál híve volt?

Igen, ez is fontos megosztottságot jelentett, abból a szempontból, hogy ki legyen majd a következő miniszterelnök-jelölt. Ez is forrása volt a súlyos széthúzásnak. Pongrátzék egyszerűen féltékenyek voltak rá. Azt hitte a tömeg, a nép, hogy csakis egy komoly katonai vezető, Maléter Pál irányításával sikerülhetett a szovjet erőket távozásra bírni, jóllehet Maléter is elmondta az újságíróknak, hogy ez nem az ő érdeme volt, hanem a fiataloké. Ám Pongrátz Gergely a Nemzetőrség október 31-i alakuló gyűlésén, a Kilián laktanyában vádaskodva megtámadta őt. Kétségtelen, amikor október 25-én Maléter megjelent, hogy átvegye a parancsnokságot a laktanyában, visszalövetett amikor rálőttek. Ám ezt követően barátságot kötött a felkelőkkel.

Az eddigi alkotómunkával töltött élete nagy részét az 56-os felkelők történetének, életének a kutatására fordította. Nyilvánvaló, hogy ebben szerepe van annak is, hogy az ön édesapja is tevékenyen részt vett a forradalmi eseményekben, mint említette, eredetileg egy perben volt vádlott Angyal Istvánnal, aki egyik utolsó levelét az ön édesapjának írta, azt kérve rajta keresztül az utókortól, hogy ne tekintsük őket hősöknek, csak egy rusztikus kőtömb emlékeztessen rájuk. És mindenki élje az életét boldogan, ne feszélyezze a túlélőket az, hogy nekik sikerült életben maradniuk, vagy az, hogy nekik nem sikerült úgy viselkedni a forradalmi időkben, ahogy kellett volna.

Valóban szoros volt a kapcsolatunk Angyal István családjával is. Ismertem a feleségét is, a gyerekét, Angyal Pétert is. De az értelmiségi körből sokan ismerték őt, például Csurka István is, akit Angyal az önvallomásában említ. Gáli Józseffel, Csongovai Per Olaffal és Eörsi Istvánnal gyakran járt össze, apám versben emlékezett meg e baráti csoportról. (Románc az ulti-csatatér lovagjairól)

Az a véleményem, hogy ép ésszel nem lehet azt tagadni, hogy azok a cselekmények, amelyek benne vannak a vádiratokban, az ítéletekben, megtörténtek. Az, hogy ma hogyan értékeljük ezeket, az egészen más dolog. Nem lehet azt mondani, hogy alapból rosszul működött az igazságszolgáltatás, mert azok a cselekmények, amiket az említett két hősnek is bűnéül róttak föl, hogy például a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésében vettek részt – ez igaz, ez megáll az akkori törvények szerint. Éppen azért tartjuk mi őket hősöknek, mert a diktatúra elleni küzdelemben igencsak jelentős szerepet vállaltak. De az akkori törvény ezt bűncselekménynek minősítette.

Kádár János  ’ 85-ös beismerésnek beillő nyilatkozata – „a bíróság munkájába a párt nem avatkozott be, de amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le” – számomra mégiscsak azt igazolja, hogy mégsem voltak rendben azok a büntetőeljárások. Ön szakaszokra is osztotta ezt az időszakot aszerint, hogy az ítéletek mikor mennyire voltak szigorúak.

Véletlenül se mondanám azt, hogy a bíróságok jól végezték a dolgukat, és hogy egyáltalán bármilyen módon is magasztalnám őket, a rendszer eleve ilyen volt, a bíróságok is sokszor egészen rémesen működtek. Az ítéletekben nem volt helye az irgalomnak. Teljesen abszurd dolog a világ legerősebb szárazföldi hadseregével szemben a harcot elmaradott fegyverekkel vagy eszközökkel felvevő bátor felkelőt gyilkosnak nevezni, és velük szembe ugyanúgy ítélkezni, mint akiket lefegyverzett emberek megölésével vádoltak. Félreértés ne essék, nem állítom, hogy pompásan működött az igazságszolgáltatás azon túlmenően sem, hogy a paragrafusok mennyire kegyetlenek voltak. Nagyon komoly történészek is kiállnak a talio elv mellett, elsősorban Kádár ’85-ös nyilatkozatára utalva. Szerintem attól függ, hogy mit értünk talio elv alatt. Úgy is lehet értelmezni, hogy pontosan számszerűsítjük, hogy ahány halott volt mondjuk a Thököly úti harcokban, annyit ítélnek halálra felkelők közül. Ez nem így történt, a legegyszerűbb módon tudom ezt cáfolni: nem annyit végeztek ki, mint amennyi veszteséget a maguk köréből összeszámolhattak. Egy-két helyen igen, de többségében nem.

Mennyi áldozata volt összesen az 1956-os forradalomnak?

Budapesten 1945, országosan 2500 körül.

És a megtorlásnak hány áldozata volt?

Az elfogadott adatok 230 körül mozognak. Ez bizony nagyon messze van a fenti adatoktól, de attól is amennyit a megszálló egységek vesztettek, ami csaknem 700 főt jelent. A meglincselt ÁVH-sok és pártfunkcionáriusok létszáma viszont jóval alacsonyabb 230-nál.

Azt, amit 1985-ben mondott Kádár, nem kell szó szerint érteni. Az igaz benne, és ez nem a talio elvhez kapcsolódik, és teljesen nyilvánvaló is, hogy a megtorlás a dühe enyhült az évek során.

A Kádár-idézetben az volt, ami szemet szúrt, hogy „kértem az elvtársakat álljanak le”. Ha Kádár ezt megtehette, korábban kérhette azt is, hogy indítsanak eljárásokat 35 ezer ember ellen. Összesen 26 ezren kerültek bíróság elé, és 22 ezer vádlottat el is ítéltek, 13 ezer embert pedig internáltak – az ön adatai szerint.

Így van. Nyilvánvaló, hogy volt politikai befolyás, de nem egy-egy embernél döntött, Nagy Imrééket leszámítva, akiknek a vádirata a Moszkvával történő állandó konzultáció eredményeként született, és nemzetközileg is nagyon fontos per volt. Nyilvánvalóan a többinél is adtak ukázokat, de nincs jele annak, hogy a perek többségénél beleszóltak volna a párt legfelső szintjéről. Kádár szintje a Nagy Imre-per volt, nagyon fontos volt neki, hogy halálos ítélet szülessen.

Ha már említette Nagy Imrét, mit gondol arról, hogy a mártír miniszterelnök korábbi közmegegyezésen alapuló megítélésétől nagyon eltérő vélemények jelentek meg az elmúlt időszakban a sajtóban jobb- és baloldalról is?

Mindenképpen helyes, ha vita van. Azt gondolom, hogy a tiszteletre méltó balliberális történészi vonal kissé elfogult Nagy Imre irányában, akit 1953-tól mutatott politikai szerepéért igen tisztelem. De elfogultság nélkül kell megítélni egész pályafutását. Tehát helyes lenne az az elmozdulás, hogy ne legyenek „szent tehenek”, lehessen kellőképpen megbírálni a tekintélyeket is. A sztálini időkben nyilván senki nem maradhatott erkölcsileg tiszta közszereplőként. Teljesen függetlenül attól, hogy valakit beszerveztek-e az NKVD-be vagy a GPU-ba, mindenkinek jelentést kellett írnia, ez benne volt a rendszerben. Aki megtagadta, nem sokáig maradt életben. Nagy Imrét valóban beszervezte az NKVD, de azt nem lehet tudni, hogy a jelentéseinek mekkora súlya volt, legalábbis a jelenleg a rendelkezésre álló források alapján.

Azt viszont lehet tudni, hogy az a rendszer ilyen borzalmas volt. Persze meg lehet ítélni és le is kell írni, hogy ilyen szempontból Nagy Imrének is vállalnia kell a felelősség rá eső részét nemcsak a Szovjetunióban, hanem itthon, Magyarországon is, azért, amit a rákosi időszakban akár a sváb kitelepítéssel, akár a padlás-lesöprésekkel kapcsolatban vállalt. Erről beszélni kell. Ám az is tény, hogy akkoriban Nagy Imre már az erőszakos kollektivizálás ellen lépett föl, ’53-tól kezdődően pedig már egész másfajta utat járt be. Ő volt az első a kommunista a világban, aki szembement a szovjet nyomással, amikor őt leváltották, akkor sem volt hajlandó önkritikát gyakorolni. Kitartott a reformgondolatai mellett, amiket akkoriban kihirdetett, párttársaival ellentétben nem változtatott az álláspontján.

(Borítókép: Eörsi László. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)