Reneszánsz olasz építész tervezte meg az amerikai demokráciát

A filmsorozat részei egy-egy alkotóművész pályaképére fókuszálnak. A legújabb dokumentumfilm, Giacomo Gatti alkotása az itáliai reneszánsz elfeledett, mégis – a modern kor számára – kétségkívül legmeghatározóbb alakja, Andrea Palladio munkásságát mutatja be.

A hazánkban kevéssé ismert – egyébként késő reneszánsz – építész azonban kiemelkedő alakja az amerikai kultúrának, hiszen meghatározta az Egyesült Államok gondolkodásmódját, na meg a látványvilágát. Mondhatni, a kisugárzását. Már ha egy országnak van olyan...

Nemcsak a reneszánszkori Itáliában tette le névjegyét, de a tengerentúlon is maradandót alkotott (még ha nyilvánvalóan átvitt értelemben is...). Való igaz, hogy jellegzetes olasz villái (például a La Rotonda) a szülőhazájában állnak, ám Amerikában talán még könnyebb felismerni a Palladio inspirálta épületeket, hiszen ezek a csodálatos létesítmények kitűnnek a környezetükből, méghozzá a lehető legjobb értelemben.

Elég ránézni a New York-i középületekre: a Legfelsőbb Bíróság, a Tőzsdepalota, de még a washingtoni Capitolium és a Fehér Ház épülete is a Palladio-hatást idézi. Thomas Jeffersont, aki a XIX. század legelején volt elnök, és sosem járt Rómában, mégis az itáliai mester inspirálta, ahogy két főépítészét is (James Hobant és William Thorntont) a Capitolium és a Fehér Ház tervezésénél.

Ilyen egy valódi mesterember

A dokumentumfilm igazi vegyes felvágott: fiktív és valós időutazás francia, olasz és angol nyelven. Egy brüsszeli egyetemi tanár egy Yale-en tanító kollégájával és tanítványaikkal, valamint restaurátorokkal és kortárs építészekkel együtt járnak utána, hogyan lehet egyetlen építőművésznek ekkora öröksége, mivel magyarázható Andrea Palladiónak a szellem- és építészettörténetben betöltött megkerülhetetlen szerepe, és miért érdemes máig tanítani megoldásait, amelyeket a Négy könyv az építészetről című írásában fektetett le. (A mű első angol fordítása egyébként 1715-ben jelent meg.)

Palladio már-már sebészi pontossággal vetette papírra az épületek tervrajzait, vagy alakítottá át a saját szájíze szerint a már meglévő római épületeket, például a Pantheont. A vázlatokat – pontosabban a felvázolt épületeket – képzeletben kettévágta, hogy tüzetesebben tanulmányozhassa a terveit, és megértse, hogyan is működnek ezek a villák vagy bazilikák.

A posztmodern – és a fenomenológia – gondolkodói valamiért mindig megkerülték Palladiót, aki reneszánsz létére visszanyúlt a klasszicista elemekhez. A klasszicizmus fekete és fehér: az alkotó ráérez a korstílus lényegére, vagy teljesen elmegy mellette. Palladio kilépett a szigorú keretek közül, mégis hű maradt a korstílushoz. Talán éppen ez az oka annak, hogy máig releváns maradt.

(Borítókép: Pannonia Entertainment)