Megkóstoltuk a világ legundorítóbb ételeit, még ízlettek is

Talán nincs is olyan turista, aki úgy látogatna el egy számára félig-meddig ismeretlen városba, hogy ne nézné meg a képeslapokról és a hűtőmágnesekről a retinájába égett látványosságokat. A német fővárosba, Berlinbe sem tudunk úgy elmenni, hogy ne ejtsük útba a dómot, a berlini falat vagy az ország (és a város) jelképét, a Brandenburgi kaput. Igaz, a város valódi jelképe Madridhoz és Bernhez hasonlóan a medve, ami azért is furcsa, mert sem a spanyol metropoliszban, sem a németben, sem a svájci fővárosban nem mászkálnak kényükre-kedvükre a bundás mindenevők. (A mackók titkát tehát máshol kell keresni, de erről majd egy másik cikkben...)

Persze szép és jó, meg amolyan kulturális-intellektuális kihívás megnézni a kötelező látványosságokat, csakhogy az ősrégi épületek és műemlékek gyakran közelébe nem érnek a modern(ebb) látnivalóknak – legalábbis érdekességükben és különlegességükben. Egy turista pedig mindig élménnyel szeretne gazdagodni, nem feltétlenül lexikális tudásra akar szert tenni. Az egyébként tagadhatatlanul izgalmas történettel rendelkező, csodaszép építmények egy olyan turista fantáziáját (másodszorra) már nem mozgatják meg túlságosan, aki néhány évvel korábban keresztül-kasul bejárta Berlint, és töviről hegyire elolvasta az összes nevezetesség ismertetőjét, még az apró betűs részeket is.

Azóta eltelt négy év, az újságíró pedig egy szaktársával tért vissza Berlinbe. Persze a német várost először a nyakába vevő útitársának minden újdonság volt, a kötelező Insta-posztok sem maradhattak el, de egy idő után ő is mindent látott már, amit kellett. És akkor jöhetett az igazi kultúrsokk...

A véletlen szerencse

Két, a tájékozódásra képtelen, a Google-térképpel a kezében is simán eltévedő fiatal külföldi kalandozásai furcsa élményeket tartogattak. A Checkpoint Charlie – amely a leghíresebb katonai ellenőrző pont volt a vasfüggöny berlini szakaszán – szomszédságában igazi kuriózumra bukkantunk. A sokszor kifürkészhetetlen online térkép megmutatta, hogy éppen 

„Na, engem ez érdekel” – szögezte le útitársam, hozzátéve, hogy ő minden külföldi útján szereti megnézni azokat a helyeket, ahol a tősgyökeres városlakók buliznak/esznek/kulturálódnak, egyszóval élnek. Íme, végre egy múzeum, ahol nemcsak több ezer éves asszír cserépmaradványokat tanulmányozhatunk, hanem egy olyan kiállítást, amelyet egy berlini fiatal is szívesen megnéz. 

Az ajtón belépve láttuk, hogy nem tolonganak a látogatók. A kasszánál két fiatal lány invitált minket beljebb, mintha attól félnének, hogy a két potenciális jegyvásárló hirtelen meggondolja magát. Nem, nem gondoltuk meg magunkat, ha valami, akkor a kevés látogató még vonzóbbá tette a kiállítást. A gusztustalan kaják meg, nos, hát eleve emiatt jöttünk...

Onnan induljatok, a nyilak mutatják az utat! A menü alapján haladjatok! A kiállítás végén megkóstolhattok néhány undorító ételt

– bökött a cserfesebb pénztáros a hátunk mögötti bárpultra, ahol vastag kémcsövekre hajazó üveghengerek sorakoztak, bennük mindenféle – akkor még ismeretlen – „finomsággal”. 

Biztos, hogy nem kóstolózunk, gondoltuk, és kínosan mosolyogtunk a Berlinben még kötelező maszk mögött. Azért ennyire nem vagyunk bevállalósak. A lány ennek ellenére a kezünkbe nyomott egy hányózacskót, hátha...

Szegény szegények...

Az első asztalkához léptünk, ahol rögtön három, eredeti állapotában borzasztóan aranyos állatka fogadott – borzasztó állapotban. Valódi Covid-menüvel volt dolgunk: egy tál tobzoskaleves (szerencsére annak műanyag mása) és egy félelmetesen igazinak tűnő szárított denevér is borzolta a kedélyeket. 

Ezeket még könnyen bevette a gyomrunk a következő asztalon sorakozó üvegekhez képest: a napos egerek valamilyen narancssárga löttyben úsztak, pontosabban az üveg alján áztak. Sokkal élethűbbek voltak, mint a tobzoska, talán éppen ezért sajnáltuk meg őket. Ugyanez vonatkozott az alkoholban ázó kígyókra (habushu), na meg a vérben úszó bárányszemlevesre (Mongolian Mary) is. A különböző (test)nedvekben dagonyázó dögöknél semmi nem nyújtott szívfacsaróbb látványt.

A sokkoló ételek mellett néhány valódi, egy átlag magyar számára ínyencségnek számító étket is láttunk a kiállításon: a méregdrága rokfort a legbüdösebb sajtnak volt titulálva, gusztustalanságban azonban fel sem vette a versenyt a kukacoktól hemzsegő casu marzu sajttal. Csodálkoztunk az egykor börtöntöltelékek elé vetett, ma már azonban luxusételnek számító homáron, a kumiszon, a pacalon, a kutyáknak odadobott malacorron, de még a kakastarajon is, hiszen, ha e sorok szerzője nem is, de egyes ismerősei előszeretettel fogyasztják az említett ételeket – csakúgy, mint az Egyesült Államokban betiltott skót nemzeti ételt, a bizarr külsejű haggist (töltött birkagyomor), valamint a még élve feltálalt puhatestűeket és halakat.

A kiállításon gyomorforgató videókon fintorogtunk: megtudhattuk, hogyan tömik tele a libákat, hogy aztán a zsíros májukat eladják, hogyan csapolják le a tehenek vérét, majd isszák meg a vörös folyadékot annak gyógyító hatása miatt, hogyan várják a szerencsétlen ebek, hogy a Yulin kutyahúsfesztiválon élve megfőzzék őket, és azt is, hogyan szelik fel a hatalmas péniszre hasonlító geoduck kagylót.

A látványos fallal szemben a legaljasabb eljárás mintapéldája: megtudtuk, hogy Peruban a tengerimalacokat először cuki ruhácskákba öltöztetik, majd a rágcsálóknak rendezett szépségversenyen indítják el a gazdáik. Az apró versenyzőket a nap végén megsütik...

Amerikában és Ausztráliában népszerű édes és sós nasik (Pop-Tarts és Vegemite), a világ legbüdösebb gyümölcseként elhíresült durian, a gumicukor és persze különböző bogarak és rovarok is bekerültek a kiállított ételek közé. 

Az ízpróba

A körülbelül félórás kiállítás bejárása után elérkezett az igazság pillanata, vagyis az ízpróba. A kasszás lányok átvezettek minket a bárpulthoz, ahol a furcsa eledelek vártak ránk.

Kezdésnek mindketten bekaptunk két-két különböző márkájú sós medvecukrot (liquoirice). A kellemetlen, ízlelőbimbó-égető érzés hamar alábbhagyott, az első cukorka kimondottan finom volt – még annak ellenére is, hogy jómagam nem szeretem a medvecukrot. A második, jóval keményebb cukorral már meggyűlt a bajom, hiszen az íze egy büdös öltözőre emlékeztetett. Elrágni már képtelen voltam, inkább egyben lenyeltem. Pont az i-re, hogy majdnem megfulladtam tőle, de ez már más tészta...

Vegetáriánus kísérőm nem vállalta be a szárított kukacokat, én azonban bátrabb voltam, végtére is, ha a gekkóm és az axolotlom képes tucatjával habzsolni a kis kukacokat, gondoltam, én is megbirkózom velük. A múzeumos lány szerint az apró csúszómászóknak földimogyoró-ízük van. Igaza volt, mert annak ellenére, hogy kételkedtem a szavában, a szárított kukacok tényleg a sós ropogtatnivalóra hasonlítottak. Megszólalásig hasonlítottak.

Csak a legapróbb kukacokat kóstoltam meg, egy idős német hölgy azonban szintén velünk együtt kapta be a furcsa finomságokat. Ő igazi belevaló asszony lévén a teljes menün átrágta magát: a nagyobb kukacokat, a csótányokat és a bebábozódott szárnyas rovarokat is lenyelte. A tücsök ízlett neki a legjobban, szerinte annak pattogatottkukorica-íze volt. 

Ezután egy maró felessel öblítettünk. A fermentált céklából, fekete répából, csiliből és sóból készült török alkoholos ital íze felejthetetlen volt. Nem a jó értelemben... Az egészben lenyelt sós medvecukor és a sötétbordó lé keveréke hosszú percekig marta a mellkasomat.

Végül a bakancslistám egyik pontját is kipipálhattam: megszagoltam a világ legbüdösebb ételét, a svéd fermentált heringet (Surströmming). A fagyasztott haldarab szaga valóban borzalmas volt – órákig az orromban éreztem –, bár egy magamfajta halutáló számára az összes hal legalább ennyire bűzlik. A kasszás lányok szerint az, amit most éreztünk, már szinte semmi: amikor először kinyitották a konzervet, napokig szellőztetni kellett a múzeumban...

(Borítókép: DFM Berlin)