Akkor sem szabad csöndben maradni, ha különben kivégeznek

Fehér rózsa. Így hívták azt a második világháború alatt tevékenykedő, német diákokból álló csoportot, amelynek tagjaként 1943-ban Hans és Sophie Scholl, illetve Christoph Probst „felforgató tartalmú” röplapokat szórtak szét a müncheni egyetem épületének harmadik emeletéről. Négy nappal később kivégezték őket. Nevük egybeforrt a náci ideológia elleni tiltakozással.

Lázadás

A k2 társulat Rebellisek című előadását az ELTE Bölcsészettudományi Karán, egy előadóban játsszák. Sophie történetével párhuzamosan Piti Emőke, Bán Bálint, Formán Bálint, Borsányi Dániel és Urbán Richárd saját életükből vett jeleneteket adnak elő, ami összeköti a kettőt, az a lázadás egy autoriter rendszer ellen. A helyszín tökéletes választás, hiszen az alkotók is egyetemi éveik fájó felismeréseit tárták a nézők elé, és Sophie is mindössze huszonkét éves volt, mikor a müncheni egyetemről a halálba kényszerítették.

Az előadás rávilágít a legfájóbb jelenségre, ami ugyanúgy igaz volt a náci Németországban, mint ma Magyarországon:

Mindezt a színház és a színművészeti egyetemek világának kevesek által ismert sajátosságaival ábrázolják, de – szembeállítva a Sophie-történettel – mondanivalójuk messze túlmutat ezen a területen. Viszont tény, hogy az előadás többet tár fel azok számára, akik ebben a szakmában élnek, mert a névtelen szereplőkben a létező figurákat látják, a fikciós pillanatokról pedig száz valós esemény jut az eszükbe.

Ez azonban senkit ne tántorítson el a darabtól, akkor sem, ha nem színházzal, vagy színházban kel és fekszik, az előadás ugyanolyan átütő erejű.

Bátorság

Ami miatt a k2 külön piros pontot érdemel, az a merészség és bátorság, amivel ehhez a témához nyúlt. Az ország két részre szakadt, és ugyanez igaz a művészeti és színházi szférára is, ahol a két oldal között egyre mélyül a szakadék. Kialakult a „ti" és a „mi" fogalma, miközben csak a másodiknak kéne léteznie. Ez pedig azt is eredményezi, hogy azok az előadások, amelyek aktuális jelenségekkel foglalkoznak, kénytelenek állást foglalni valamely oldal mellett.

Hát a k2 nem ezt tette. Nem elég, hogy kiemelték az „egyik és a másik csapat" szerintük félreértelmezett nézetét és hozzáállását a szakmához, az őket támogató igazságokra is rámutattak. Ettől pedig minden jelenet valós, igazi és őszinte, mondanivalójuk pedig valóban mélyre hatol.

A jeleneteket brechti elidegenítő dalok fűzik össze, kifejezetten szellemes szöveggel és dallamvilággal. A dalokat Formán Bálint szerezte. Nem olyan nóták ezek, amiket egy anyák napi ünnepségen előadunk, de mondanivalójuk rendesen aláhúzza az éppen aktuális topicokat. Például:

Ó, ti szennyes, mocskos libsik, ti hazaárulók!
Patkánylyukban szervezkedő komcsik és zsidók!
Ó, ti sorosbérenc, Brüsszel-pajtás muszlimseggnyalók!
Büdösfejű, bepisáló, sírópityogók!

Ó, ti szolgalelkű férgek, ti kokainisták!
Narancsbőrbe erőltetett wannabe-fasiszták!
Ó, ti szemforgató, álkeresztény, pedofil bűnözők!
Tejbegrízt a kakaóval összekeverők! Pricc, pracc, prucc!

A politikai diszkrimináció a hétköznapokat meghatározó jelenség lett. A véleményszabadság legnagyobb gyilkosa. Amikor a magánemberként vallott ideológiai nézetek miatt kapunk meg vagy veszítünk el egy munkát, az már önmagában múltat idéző és káros történet, hát még akkor, ha ez olyan szakmában történik, ahol a cenzúrával eleve céltalanná válik a jelenlétünk.

Igazából az előadás legtöbb perce erre a képtelenségre világít rá, azt mutatja meg, mennyire káros így létezni. Az, hogy mindezt egyetemi közegbe és évekbe helyezték, külön gondolati sík, hiszen nagyjából ez az az időszak, amikor rákényszerítik a fiatalokat az oldalválasztásra, amivel nem csak elköteleződnek egy csoport mellett, hanem egyszersmind kizárják a világ felét. Ez a látottak legnagyobb tragédiája, hiszen lázadó és lelkes, szinte még gyerekeket látunk, akik mindent szeretnének megkapni és tapasztalni, ami jár nekik, a lovaglásórától kezdve a készségfejlesztő órákig, mindent.

Lehetőségekre várnak és vágynak, hogy ne legyenek kiszolgáltatva, viszont a rendszer, amiben élünk, már önmagában félemberré tesz mindenkit, aki elköteleződött egy oldal mellett, amire viszont rákényszerít, hiszen senki sem szeretne két szék közül a pad alá esni.

Az előadás nem tükröt tart, inkább bemutat mindenkinek, és ezt nagyon jól teszi. Szükség van erre, de még így sem biztos, hogy azok az emberek, akik szintén támogatták ennek a kettéosztott rendszernek a kialakulását, egyáltalán felismerik saját felelősségüket.

Humorszike

Amellett, hogy húsba vágó pillanatokat köszönhetünk a Rebelliseknek, a szórakozás is garantált. Bár az egész alaptörténet érfelvágós, amit látunk, az mégsem hoz le az életről, mert tudatosan és erősen használják a humort. Nagyokat lehet nevetni, még akkor is, ha ezzel csak a saját magunkban generált felismeréseket és feszültséget oldjuk.

De ez még nem minden. Ugyanis nem elég, hogy objektíven próbálták feltárni a problémákat, rengeteg energiát fektettek az előadásba, dalokkal és valódi történetekkel idegenítenek el vagy emelnek be, még a cselekvés tehetetlenségétől is felmentenek.

Hiszen a színház hatása, akármennyire is bátor előadásról van szó, mégiscsak addig terjed, amíg a nézőtér sorai érnek. De egy olyan darabnál, ami a lázadás fontosságáról, a változás egyéni felelősségéről szól, nem állhattak meg az alkotók a mondanivalónál. A k2 csapata úgy döntött, elegük van a véleménybuborékokból, és hajlandók tenni ezek kipukkantásáért.

Létrehozták a BuborékPukkantók weboldalt, ahol bárki csatlakozhat a félfiktív mozgalomhoz. Azt vallják, hogy sok apróság van, amit megtehetnek azért, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, a környezetükhöz. Ehhez pedig első körben önkéntes akciókat szerveznek. Megalakulásuk óta főztek már rászorulóknak, szedtek szemetet, legutóbb pedig RuhaRehab néven szerveztek eseményt, ahol kidobásra szánt, de remek állapotú ruhák cserélhettek gazdát, a megmaradt göncöket pedig jótékonysági célra ajánlották fel.

A mozgalomhoz bárki csatlakozhat. A BuborékPukkantók céljai nemesek. A ritkán látható Rebellisek május 5-én térnek vissza az ELTE falai közé, aki csak teheti, nézze meg.

(Borítókép: Toldy Gábor)