És boldogan éltek, míg boldogtalanok nem lettek

Színészként miért aktuális önnek egy kihűlt házasság csapdájában vergődő liverpooli háziasszonyról szóló, 1986-ban bemutatott monodráma 2022-ben Budapesten?

Mindjárt két fontos érvet is mondhatok. A darab elején annyit tudunk a történetről, hogy egy negyvenes nő életéről szóló előadás következik. Valóban meg is jelenik az a negyvenes éveiben járó nő, de ahogy haladunk előre, kiderül, hogy amiről beszél, az nemcsak az ő, hanem mindenki más élete is. Mire eljutunk a darab végéig, rájövünk, hogy

Ez a férfiakra és nőkre ugyanúgy érvényes, sőt, még a fiatalokra is. Tatabányán is játszottam az előadást, és egy húszas évei elején járó fiú odajött hozzám az előadás után. Gratulált, és elmondta, hogy ő is nagyon sokat gondolkodik ezeken a dolgokon, többször érezte már magát hasonlóan. A másik érvem az, hogy ez egy nagyon kemény emberi sors, ami most is aktuális. A darab születésekor, vagy a kilencvenes évek elején, amikor egy romantikus komédiát forgattak belőle, még nem tűnt fel mindenkinek, milyen nyomasztó és elfogadhatatlan egy átlagos nő sorsa, akit az egész családja és a férje is elnyom. Ma már legalább észrevesszük, hogy van ilyen, és beszélünk is róla.

Az a klasszikus helyzet, melyben a férfi dolgozik, a nő meg otthon neveli a gyerekeket, főz, mos, takarít, napjainkban, ma is olyan aktuális, mint negyven évvel ezelőtt volt?

Szeretnénk, hogy kevésbé legyen aktuális, és lehet, hogy Budapest bizonyos részein valóban nem ez már a helyzet, de az ország háromnegyedében bizony ma is így működnek a dolgok. Mi tényleg rózsaszín burokban élünk itt a fővárosban – én színészként, maga mint újságíró.

Két kampányban is részt vettem nemrég, és nagyon durva adatokkal szembesültem a családon belüli fizikai és verbális erőszakról és a boldogságmutatókkal kapcsolatban is. Egy filmforgatás miatt volt egy nagyon kemény tanulmányutam is egy romatelepen. Tehát nekünk Budapesten úgy tűnhet bizonyos kerületek bizonyos rétegeiben, hogy ez már nem aktuális, pedig de, és nagyon az.

A kilencvenes évek anyagi szempontból sokkal nyugodtabb időszak volt, mint a mostani. Ma ez a nyugalom, kiszámíthatóság-érzés egyáltalán nem általános, tehát ilyen értelemben rosszabb a helyzet. Az viszont valóban örök érvényű tanulság, hogy ne járjunk a saját életünk mellett, inkább bújjunk bele, és éljük meg azt, amit megélhetünk.

Az ember elképzel valamit fiatalon, vannak álmai, jelentkezik egy iskolába, vagy felveszik, vagy nem. Ha felveszik, akkor sincs kizárva, hogy hatalmasat csalódik, mert rájön, hogy

Van is egy ilyen átok, ami arról szól, hogy váljon valóra minden álmod.

Az életünk során egyre távolabb kerül a valóság az álomtól, valami mindig rárakódik, rátelepedik vagy elfogy róla, és egy döbbenetes pillanatban rájövünk, hogy kiürült a pohár és kiszáradtunk, vagy épp túlcsordul, mert már annyira elegünk van. Ehhez még csak negyvenévesnek sem kell lenni.

Bármit teszünk, így járunk?

Ha nem sikerül jól alakítani az életünket, előfordul, és kevés ember tudja jól menedzselni az életét.

A szentek és a guruk, talán.

Ez a darab arról szól, hogy halld meg, aki benned azt kiabálja, hogy valami nagyon nem stimmel. Nem vagyok boldog a munkámmal, kapcsolatommal, azzal, amiben élek. Halld meg, és merj tenni azért, hogy változtathass. A legnehezebb dolog magunkon segíteni. Másokon könnyű, de magunkon baromi bonyolult.

Önnek sikerült már segíteni saját magán?

Gyakorlom, nagyon sokszor lépek bele ugyanabba a pocsolyába, tipikusan ugyanazokba a tócsákba.

De legalább próbálok jó irányba lépni ki belőlük, és arra indulni tovább a vizes cipőmben, amerre menni akarok.

A nézőtérről úgy tűnt, hogy szinte lubickol azokban a jelenetekben, amikor egy kis időre otthagyja a Shirley Valentine-t, és pár pillanatra a láncdohányos barátnő, az affektáló szomszédasszony vagy egy bunkó turista bőrébe bújhat. Ezeket a figurákat valós személyekből építi fel?

Vannak ilyen emberek, Károllyal (férje, Ujj Mészáros Károly, rendező – a szerk.) szemezgettünk otthon az élményeinkből, és jókat nevettünk közben.

A színpadon is látványosan élvezte ezeket a jeleneteket, ami nyilván az előadásnak is használ, ráadásul így nem kis mennyiségű humort csempészhet a súlyos történetbe.

Fontosak a színek. Meg lehetne úgy is oldani, hogy elmeséli ez a nő, hogy milyen a szomszédasszonya, de ha már színész vagyok, miért ne játszanám el?

A főszereplő élete valóban sivár, sok verbális erőszakot él át a férje miatt, de a kapcsolatuk sohasem jut el a fizikai bántalmazásig.

A verbális erőszak és a közöny is rettenetes, de talán így nem szűnik meg minden esély arra, hogy jó irányba változhassanak a dolgok. Shirley el is mondja, hogy valamikor nagyon szerették egymást, boldogok voltak, rengeteget nevettek, csak ez valahogy eltűnt. Ami jó volt, azt kimosta az idő, kiszárították az évek.

De van remény?

Az mindig van.

(Borítókép: Részlet a Shirley Valentine előadásból. Fotó: Papajcsik Péter / Index)