Thuróczy Szabolcs: A választás után kicsit elfogyott a humorunk

Thuróczy Szabolcs a nemrég az HBO Maxon (és mellette hatvan másik országban) debütált A besúgó című sorozatban az állambiztonság egyik tartótisztjét alakítja. A sorozat a nyolcvanas évek közepén játszódik, amikor a színész épp gimnáziumi éveit kezdte, így a produkcióban ábrázolt fiatal, bulizós légkör nosztalgikus számára, ám mivel vidéken élt, és a hétköznapjait a sport töltötte ki, így a politikai befolyásról nincs sok személyes tapasztalata – derül ki a 24.hu interjújából. Persze a korszaknak pár gyöngyszemét fel tudta idézni.

Egy-egy május elsejei felvonuláson adogattuk egymás kezébe a Lenin-képet, hogy ki dobja el, én nem viszem, én sem viszem! Meg voltak például teljesen értelmetlen dolgok. Menetdalversenyek, ahol lopkodtuk az ifjú gárdisták kezéből a fáklyát, meg stadionokban egyszerre kellett tornázni meg zászlót mozgatni, mint most Észak-Koreában, és akkor arra gyakoroltunk. Meg virágkarnevál, ahol kamionok tetején krizantémból kiraktak egy ökröt. Meg Nyíregyházán jonatánfesztivál, ahol almából építettek biciklit, szóval valami brutálisan értelmetlen dolgok voltak. De azért csináltuk.

Arról is beszél, hogy kiskamaszként a diktatúra jelei nem voltak annyira érzékelhetők, legalábbis vidéken, ahol felnőtt, mert Budapesten, főleg akkor, ha valakinek a szülője például a minisztériumban dolgozott, biztosan másképp érződött ez a fajta rendszer.

Bár leszögezi, hogy nem sírja vissza Grósz Károlyt vagy Kádár Jánost, de visszatekintve mégis azt gondolja, hogy emberibb volt az a fajta társadalmi felállás, ami akkor létezett.

Nem volt jellemző ez a mostani zsíros lojalitás sem, hogy sarokba vagy szorítva, ha nem teszed le valaki mellett a voksod, ha meg leteszed, akkor minden lehetőség adott, hogy érvényesülj te is meg a feleséged is, a gyerekeidet meg külföldi egyetemre járathasd. Mondjuk eleve miért nem Minszkbe vagy Alma-Atába viszik tanulni a mostani nagyon gazdag politikusok a gyerekeiket? Milyen érdekes, hogy Genfben vagy Amerikában tanul mindegyik.

Arra is felhívta a figyelmet, hogy a Nyugat–Kelet-kommunikációban is több az ellentmondás.

Szökdösnek a művészek Oroszországból Nyugat-Európába, meg az összes színházrendezőnk, akiket szeretek, Nyugat-Európában él vagy dolgozik.

Thuróczy, bár nem szeretne, önkéntelenül is belefolyik a közéletbe. Ha kérdezik, nem bújik ki a válaszadás alól, de mégsem arról híres, hogy véleményt nyilvánít közügyekben. Szerinte életveszélyes a Facebook, mert annak, hogy „valaki belelkesedik három whisky vagy két sör után, és ír valamit, fontoskodik vagy játssza az agyát, annak ritkán van jó vége”. Ugyanígy, szerinte a hirtelen indulatokból, pontatlan megfogalmazásokból áll a közélet is.

Lejárt lemez, hogy egy művésznek reagálnia kell a körülötte lévő világra, de amit csinálok, az a válasz arra, hogy én mit gondolok ebben vagy abban a kérdésben. És persze van, akinek jól áll, hogy véleményt formál, de ez az egész nekem életveszélyes terep. És ráadásul nemcsak arról van szó, hogy nyolcféle igazság létezik, hanem arról is, hogy mindez teljesen hatástalan. Semmi nem történik egy poszt hatására.

Ettől függetlenül a színészt is rengeteg dolog zavarja, akár idegesíti, például az, hogy egy hajdúdorogi pedagógus vagy az Eötvös gimnázium pedagógusa is kétszáznyolcezret keres, ami körülbelül annyi, „amit elkapucsínóznak luxuséttermekben reggelente bizonyos emberek”. De nem tartja magát Bibó Istvánnak, nem érzi, hogy kulturálisan annyira intelligens, hogy ezt pontosan meg tudja fogalmazni.

Arról is mesél a lapnak, hogy csak olyan produkciókban vállal szerepet, amelye igazán érdeklik, mert ellenkező esetben ez látszódna rajta a forgatáson. Nem tud olyanokkal dolgozni, akikkel nem ért egyet. Ha valamit nem érez hitelesnek, nem vállalja el, ezért gondolja úgy, hogy nem is volt eddig olyan munkája, amelyet utólag vállalhatatlannak tartana.

Mostanában színházban kevesebb szerepet vállal el, de a közel egy éve játszott Bödőcs-estjét, amelyet magának a stand-up komikusnak és Keresztes Tamásnak köszön, nagyon élvezi és előszeretettel fejlesztgeti.

Az előadás belemegy a szalonalkoholizmus problémakörébe is, amiről kevésbé beszélünk, mert a kultúránk részének tarjuk.

El van ez a téma mismásolva, pedig, mit tudom én, Nemes Nagy Ágneséknél is fogyott a konyak rendesen az összejöveteleken, meg nem látni olyan felvételt, ahol ne cigarettáznának. És ez a fajta csendes alkoholizmus a legrosszabb, mert folyamatosan emészt föl, és nem érzed, hogy problémád lenne vele, mert ugyanazt csinálja a másik is. De a halállal játszik mindenki, ahogy ebben a darabban is, amikor még az utolsó pillanatban is a kórházban a nővérkének mondja, hogy egy nagyfröccsöt szeretne, miközben már szövettanról, áttétről meg túlélési esélyekről beszél az orvos. Olyan szintű keserűség van ebben a monodrámában, amit nagyon szeretek, és Tibinek az a fantasztikus életismerete, hogy három-négy mondatban megfogalmaz egy sorsot, akár jelzőkkel, jelzős szerkezetekkel, akár különösen fura szürreális képekkel. Sokat szoktunk sms-ezni éjszaka, de a választás után kicsit elfogyott a humorunk, most kezdünk megint felébredni ebből az egy hónapos kómából.

(Borítókép: Thuróczy Szabolcs. Fotó:  Barakonyi Szabolcs / Index)