Dubaj már egészen mást jelent ma, mint tíz éve

Épp egy dubaji útra készültem, amikor arra lettem figyelmes, hogy bárkinek mesélek közelgő úti célomról, mindenki gondolkodás nélkül a következő kérdést teszi fel:

Az ezredik ilyen alkalom után elgondolkodtam, mit is jelent napjainkban ez a kifejezés. Korábban nem jártam Dubajban, csak mellette egy köpéssel, Abu-Dzabiban kalandoztam, ami, bár érdekes volt, szinte megsértődve távoztam a városból, miután a Zájed sejk-mecsetben észleltem, hogy a nyitott tereket is légkondizzák. Az persze már mellékes, hogy ezek után nagy durcásan repülőre szálltam, és miközben húztuk magunk után a kondenzcsíkot, az utastérben gyermeki lelkesedéssel bontogattam a repülés kényelmét szolgáló, műanyagba csomagolt cuccokat. Ugye mások szemében a szálkát, magunkéban a gerendát sem...

Dubajról korábban annyit tudtam, hogy magyar oligarchák magángépeinek egyik legkeresettebb útvonala, influenszerek kedvelt nyaraló- és Insta-poszt-gyártó helye és bizonyos modellek szóteremtő szégyenfoltja. Egy hely, amely az olajon kívül a turistákból és turistáknak él, pár évtizede létezik, és nő, mint a gomba. Mindez elég volt ahhoz, hogy felszínesnek képzeljem a várost.

Tehát a bőröndömet prekoncepciókkal és ramadánkompatibilis ruhákkal pakoltam tele, ugyanis utazásunk a szent hónap idejére esett. Szerencsére előítéleteimet már az első este ki tudtam hajítani a kukába, ugyanis onnantól kezdve, hogy leszálltunk a dubaji nemzetközi repülőtéren, egészen addig, hogy pár nappal később felszálltam a Budapest felé tartó járatra, csak őszinte kedvességet tapasztaltam.

Talán az egyik legérdekesebb tapasztalat, hogy Dubaj városnegyedenként egészen más arcát mutatja, így autóba pattanva negyedóránként érezhetjük úgy, hogy nem csak térben, időben is utazunk.

Stílusosan a Jövő Múzeuma (Museum of the Future) volt az első állomásunk. A múzeum Dubaj egyik legizgalmasabb épületében található, amely kívülről olyan, mintha egy DC- vagy egy Marvel-film űrhajódíszlete volna. Futurisztikus kinézete miatt a tekinteteket játszi könnyedséggel irányítja magára az égbe kapaszkodó, üvegszilánkszerű felhőkarcolókról, pedig azokból is van mindenféle és -fajta.

Idő- és térutazás

A Jövő Múzeuma tipikus turistacsalogató hely, amelyet gyerekként valószínűleg könnyebb élvezni. Tagadhatatlanul látványos, és valamennyire rákényszerít, hogy eljátsszunk gondolatban azzal, milyen lesz majd a jövő orvoslása, illetve mit lehet majd az űrállomásokon kutatni.

Utunk a jövőből a múltba vezetett. Dubaj pénzügyi negyedéből az óvárosba mentünk, ahol szintén múzeumi látogatás várt ránk. A Women’s Museum volt a következő állomás. Itt vettem észre, hogy a bőröndömből gondosan kihajított előítéletekből a zsebemben maradt még valamennyi, ugyanis az arab kultúráról és a muszlim vallásról nem könnyen asszociálok olyan dolgokra, amelyek női múzeumot eredményezhetnek Dubajban. De nem az előítéletekkel van baj, hanem azzal, ha szemellenzőt készítünk belőlük.

Utazásunk egyik legjobb állomása volt ez a múzeum. Egy ott dolgozó hölgy vezetett minket körbe, aki olyan csillogó szemmel mesélt a helyről és az emirátusi nőkről, hogy fellobbant bennem a számomra eddig ismeretlen nemzeti öntudat, és pucérnak éreztem magam pendely, matyóhímzéses ing és főkötő nélkül. A szemünk előtt lebbent fel a hidzsáb, és megmutatta, milyen értékeket rejt. Nem kell megértenünk, elég elfogadnunk, meghallgatnunk azoknak a nőknek az álláspontját, akik burkában szocializálódtak – mindenképp fontos és új tapasztalat.

Ez a múzeum pedig azért különleges, mert nem arról beszél, hogyan szenvedtek az emirátusi nők, hanem hogy még egy férfiak által dominált kultúrában is mennyi mindent elértek a művészet, az oktatás, a tudomány, az üzlet és a politika terén. A múzeum több olyan emirátusi női alakot mutat be, akiknek meghatározó, társadalomformáló szerepük volt, illetve teljesen önkéntes alapon sok civil vagy ismertebb helyi ajánlotta fel családi ereklyéit, ruháit, ékszereit. Egy teljes szekrény van telepakolva aranyláncokkal, amely előtt a múzeumi dolgozó hölgy könnyes szemmel és félig nevetve jegyezte meg: „I love gold very much.”

A végletek városa

A múzeum karnyújtásnyira van a híres dubaji aranypiactól (Gold Souk), természetesen ott is körbenéztünk, majd a sárga fénytől megfáradt retinánkat a további piacok áruin pihentettük. Itt leginkább pakisztáni és indiai származású férfiak próbálták portékáikat dirhamra váltani, erre pedig a keleti kultúrában jól bevált taktikákat használták. Elindult a nemzetiségi bingó. Csoportunk tagjainak származását kezdték megtippelni, és amint kiderült, honnan jöttünk, a mi nyelvünkön köszöntek. Azt hittem, én voltam menő tizenkét évesen, amikor hippikorszakomat élve húsz nyelven tudtam a békét, de ezek a srácok legalább hatvan nyelven tudnak köszönni.

Akkor sem rökönyödtek meg, amikor a kreatív támadástól rezzenéstelen arccal sétáltunk tovább, jött a következő taktika: hírességek nevét kezdték el kiabálni, hátha a bóktól megolvad a szívünk vagy legalább kinyílik a pénztárcánk.

Dubaj tényleg a végletek városa. A programok és a látnivalók eszméletlenül széles skálán mozognak, így történt, hogy míg egyik nap a jövőből a múltba utaztunk, másnap már kétszáz méter magasan sétáltunk (persze kibiztosítva) egy felhőkarcoló tetején, hogy onnan csodáljuk a maketté törpült várost, majd néhány órával később a sivatagban próbáltuk elkapni a lemenő nap porfelhővel tompított sugarait egy épített oázisban, ahol végre a magas épületeket felváltotta az emberi kéz nyomaitól mentes végtelen horizont.

Párnapos kalandozásunk során sok turistával találkoztunk, de erre számítani lehetett, illetve azt is tudni, hogy Dubaj lakosságának nyolcvan százaléka bevándorló, ami sokkoló adat, de látogatásunk végére megértettem az okát, és ezzel együtt azt is, hogy – szerintem – mit jelent ma a dubajozás (családbarát) formája.

Akárkivel találkoztunk, feltettük neki a kérdést, miért él Dubajban. A válasz szinte mindig ugyanaz volt: mert beleszerettek. De mibe? – folytatódott a faggatózás, amire a legkülönbözőbb válaszokat kaptuk, s persze a jómód mindegyik megfogalmazásban szerepelt (illetve a biztonság, ezt mindenki kiemelte). Viszont volt valami plusz majdnem az összes feleletben, ami egyértelműen rávilágított a Dubajban tapasztalt állandó és őszinte kedvesség forrására:

Utazgatnak, horgásznak a szomszéd település tavainál, és ugyanazokra a programokra járnak, amelyeket a turistáknak találtak ki; neonfényben teniszeznek, a hatvannegyedik emelet medencéjéből nézik a pitymallatot, vagy hotelbe járnak spakezelésre. Olyan is akad, aki a reptér közelsége és a jegyek olcsósága miatt a hétvégéit szinte rendszeresen másik országban tölti, például leugrik a Maldív-szigetekre.

Magamtól sosem jutott volna eszembe Dubajba utazni, pedig különleges tapasztalat végigszaladni az új ígéretek földjén.

(Borítókép: Korcsmáros Felícia / Index)