Gothár Péter nem magyaráz

Gothár Péter végigfotózza az életét. Május 21-én az elmúlt több mint ötven év alatt készített képeiből nyílt kiállítás Budán. A rendező Gombok a kabáthoz címet viselő képválogatása a galeri ffrindiau néven működő, XI. kerületi kiállítóhelyen látható. Janesch Péter, a galéria vezetője a megnyitón elmondta mindazoknak, akik addig nem tudták, hogy a ffrindiau a walesiek nyelvén annyit tesz: barátság. A megnyitón szép számmal jelentek meg írók, operatőrök, rendezők, színészek, a kiállító barátai.

Nádas Péter, aki Gothár kérésére vállalta a megnyitóbeszédet, szintén nem tudta, mit jelent a ffrindiau, és örült, hogy újabb ismerettel gazdagodott. Majd azzal folytatta, hogy azt sem tudja, mikor ismerkedett meg Gothár Péterrel, ahogy annak sem emlékszik a pontos dátumára, mikor látta a rendező első fotóit. Arra emlékezett, hogy valahol a közelben, a Fehérvári út környékén történt a dolog, egy lakótelepi lakásban, a nyolcadik emeleten, ahonnan aztán lementek sétálni. Erre azért került sor, mert kiderült, hogy az említett lakásba „bejárnak mások is, akik bizonyos papírjainkra kíváncsiak. Ez zavarba hozott minket a feleségemmel, aki akkor még nem volt a feleségem. Sétáltunk a gyomnövények között”.

Abszolút látás

Miután elhelyezte időben és térben megismerkedésük történetét, azzal folytatta, hogy már az első képeken látta, hogy Gothár igazi fotós. Amikor az addig mellette álló alkotó zavarában távolabb húzódott, hozzátette: ez szinte természetes, ha valaki filmrendező lesz.

A kiállításon bemutatott képek alapján is határozottan az a véleménye, hogy Gothár Péternek abszolút látása van.

Ez egy kicsit hasonló az abszolút halláshoz, és legalább olyan ritka. Nem akar nekünk semmit elmondani, el-lát dolgokat, és ez nekünk bőven elég. Nincs külön magyarázat, képaláírás, semmi nincs.

A képeket Gothár Hagyjállógva Vászka című filmjével hozta párhuzamba világhírű írónk.

„Leningrádban vagy Szentpéterváron megnéz két barátot, megnézi a barátságot. Az egyikük tolvaj, a másik betörő vagy rabló, ez a foglalkozásuk. Egész népmesei jellegű dolgot csinál, de közben nem is ezt nézi, hanem azt, hogy mi annak a katasztrófasorozatnak a maradéka, ami ránk maradt, és a mai napig a miénk. A kelet-közép-európai katasztrófát látja, miközben mesél, nem csinál mást, csak néz és lát. Ezek is ilyen jellegű képek.

Nem akarnak szépek lenni, nem akarnak csúnyák lenni, nem akarnak szebbek vagy csúnyábbak lenni. Nincs külön esztétikájuk, hanem szembesítenek minket egy realitással. A látás realitásával, ahol nem csak a tárgyak, a környező világ, hanem a látás maga az elsődleges

– fejezte be megnyitóbeszédét Nádas Péter.

Gothár Péter szívesen állt az Index rendelkezésére képei kapcsán. Elmondta, hogy a fotók egy része a hatvanas évek végén készült az Erzsébet híd és a Lánchíd környékén, a New York-i anyagot pedig tíz évvel később fényképezte.

A régi fotókról beszélve mesélte el, hogy gimnazista korában vált képfüggővé:

„A Mártírok útján, a Margit híd budai hídfőjénél volt egy Ofotért, ahol komoly gépeket lehetett kiudvarolni valamiféle fotósbarátságra vagy kamaszkori megszállottságra alapozva. Hat előtt zártak, és a másnapi nyitás előtt öt perccel kellett visszavinni a kölcsönkapott felszerelést, így akkoriban nagyon sok mindent meg tudtam oldani, ki tudtam próbálni.”

Fontos kis szívügyek

A kiállításon a hatvanas, hetvenes évek végén készült felvételek mellett olyanok is szerepelnek, amelyeket mostanában fotózott. A képeket a galériát működtető Janesch Péter válogatta ki, de a nagyterem melletti a kicsi, kamraszerű helységben a számára fontos „apró szívügyek” láthatóak.

Végig is vezetett a szívügyeken. Elmondta, hogy a toscanai templombelsőt az egyik legrégibb keresztény székesegyházban látta meg, a csaknem a kamerájának szálló sirályt az Inn folyó fölött kapta el, amikor a gyereke Ausztriában tanult. Az elmosódott arc a metróban a lányát mutatja; Rezes Juditot a Katona József Színházban fotózta le, az ajtóban alvó színes bőrű nőt Cartagenában, az ablakban ülő lányt Moszkvában látta meg. A száradó bugyikkal koronázott, Benito Mussolinit ábrázoló poszter pedig egy olasz lakás falát díszíti talán ma is. 

Egész sorozatot készített a moszkvai metróállomásokról, amiket a sztálini időkben a legnevesebb szovjet művészek terveztek. Ide tartoznak azok a képek is, amiken egy álmos rendőrlány lépeget az Alekszandr Dejneka megálmodta térben.

Ezek inkább fények és pillanatok. Elém jöttek, mint egy jó mondat a villamoson. Nem bonyolult, egyszer csak rákapsz, mint a jó fagyira

– mondja a képeiről.

Arra a felvetésre, hogy fotói többsége filmrészlet is lehetne, azt feleli, hogy számára épp ez a lényeg:

Történet nélkül semmi sincs.

Ekkor meg kell kérdenem, hogy vajon az ő történetének mi lesz a folytatása. Arról azonban, hogy miként került abba a helyzetbe, amelyben a bizonytalan jövőről kell kérdeznem, holott korszakos filmeket rendezett, az ország legnevesebb színházában vitt színre legendássá vált előadásokat, az SZFE vezető tanára volt, míg a magyar színházi életben kirobbant metoo-botránysorozat ki nem lökte a pályáról, nem akar beszélni.

Belső igények és realitások

Szóba hozom a magyarországi bántalmazási ügyekben érintett művészeket: Kerényi Miklós Gábort, aki épp egy nagy musicalt rendez, Eszenyi Enikőt, aki Kecskeméten kapja a feladatokat sorra, de ehhez sem kíván semmit hozzáfűzni.

A folytatásról mindenesetre azt gondolja, hogy koránál fogva már a lejtőn halad, mintha kerékpáron ülve egyre gyorsabban közeledne a verseny végéhez, és ehhez már tekernie se kell. Talán egyszer könyvet ír mindarról, amit el kíván mondani. Terve rengeteg van, de azok realizálhatósága kérdéses.

Minden van, fotózás, színház, filmes terv is. Majd meglátjuk, hogy ezekre a belső igényen túl van-e kereslet. Azt sem lehet tudni, hogy mennyi időm van még hátra. Bármi történhet

– mondja, majd elköszönünk. Viszem magammal a képei emlékét, és a villamosmegállóban azon gondolkodom, vajon látjuk-e még egy jövőbeli filmpremieren azt, amit Gothár Péter néz. Úgy döntött, hogy  nem magyaráz, viszont minden alkalommal, amikor megmutatja, bebizonyosodik, hogy nagyon jól tud nézni.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)