Nem siette az életet, és úgy tűnik, ebben sem tévedett. Középiskolás korában leginkább a zene érdekelte, az is csak szőrmentén. Tanulás helyet inkább dolgozott, és már B kategóriás filmekben játszott, amikor még felült a kukásautóra, hogy legyen miből fizetnie az albérletét.
Első komoly sikereit egy népszerű, westernkörnyezetbe helyezett tévésorozatban aratta, ahová úgy került be, hogy elkísérte egy barátját a castingra, és valaki kiszúrta, hogy
annak a srácnak ott hátul olyan cowboyos külseje van.
Aztán jött Sergio Leone, aki három filmet forgatott vele Európában. Eastwood játszotta a titokzatos névtelent, akit nem lehet legyőzni, rezzenéstelen arccal lövöldözi halomra a rosszakat, és csak akkor húzza össze a szemöldökét, ha kilövik a szájából a szivarját.
A dollártrilógiát – Egy maroknyi dollárért, Pár dollárral többért, A jó, a rossz és a csúf – eredetileg olasz nyelven vették fel, csak Európában forgalmazták, ám amikor angolra szinkronizálták és Amerikában is a mozikba került, Clint Eastwood azonnal a legnagyobb sztárok közé reppent.
Piszkos Harryként ugyanolyan arckifejezéssel tesz rendet irdatlan 44-es Magnumját előrántva, mint számtalan vadnyugati szerepében. A Kelly hőseiben már a producerek álma, biztos kasszasikert ígérő sztár a stáblista legelején.
Első saját rendezésű westernfilmjében a fennsíkok csavargójaként lovagol be a vadnyugati városba, és a film elején hosszú percekig csak a lópaták dobogása hallatszik. A magányos lovast mindenki megbámulja, aztán a nyeregből a kocsma előtt leszáll, betér az ivóba, és akkor szólal meg először, amikor whiskyt rendel. Aztán csak néz, elmegy a borbélyhoz, lelő pár embert, berángat a pajtába egy ledér helyi hölgyet, és még mindig csak a többiek beszélnek. Nem számoltam össze, de az egész filmben összesen lehet talán két tucat tőmondata.
A humorérzéke tehát rendben van. Bronco Billy egyik mondata kamaszkorom óta makacsul vissza-visszatér a fejembe bizonyos helyzetekben. Az idejétmúlt vadnyugati cirkusz tulajdonosa és fő attrakciója, aki irdatlan Cadillacek között lovagolgat bőr lábszárvédőjében, időről időre összerántja a szemöldökét, majd odaveti valakinek, aki szerinte kapkodva intézi a dolgokat:
Te mit téblábolsz itt, mint prérikutya a fridzsiderben?
Leszámol a fegyverekkel a Nincs bocsánat című búcsúwesternben, majd megrendezi a megrendítő Millió dolláros bébit. Persze abban is magára bízza a férfi főszerepet. Fejet hajt előtte az egész filmes világ, amikor az egykori halálosztó Dirty Harry, vagy Angyalszem Szöszi antagonistája a Gran Torinóban rendezőként és színészként is megfogalmazza, miért értelmetlen és gyáva megoldás az erőszak és a fegyver.
Filmjeiért négy Oscar-díjat kapott, és még Grammy-díjra is jelölték, mert imádja a jazzt, maga is jól zongorázik és filmzenéket is komponál.
Utoljára tavaly rendezte meg A hazaút című filmet, és játszotta el benne az esedékes lassú, öreg cowboyt, de még tele van tervekkel.
Nem lesz könnyű dolga a halálnak, ha egyszer úgy dönt, hogy párbajra hívja.
A játék lezárult.
(Borítókép: Clint Eastwood. Fotó: Bettmann / Getty Images Hungary)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
