Moldova György (1934–2022) emlékére

Korunk a hol a vírus, hol az ember begyújtotta-elindította naplóké és nekrológoké. Az „oly korban éltem” idő két dimenzióban ölel körül. A XXI. század első negyede és a saját életkorom egymást feltételezve pányváz meg és fojtogat. A XXI. század koronavírusának szétterjedése és a harmadik világháborút kóstolgató ukrajnai erőpróba az egész glóbuszra kiterjedő hatásrendszerével határozza meg a mindennapi élet szinte valamennyi szeletét, amelynek felgyorsult változásait érdemes – másra szerintem nincs mód – naplókban dokumentálni. Az életkoromból (70+) adódóan pedig egyre több kortársam elvesztését kell kompenzáljam egy-egy nekrológgal. Születési adottságom révén lehetek – sajna – tanúja mestereim és nemzedéktársaim távozásának, míg jómagamat is be nem szippant ugyanez a folyamat. Az eltávozók nemcsak személyüket és személyiségüket vonják ki a forgalomból, hanem emlékükkel és művükkel – majdani emlékművükkel – magukkal viszik a kort is, amit életükkel megtestesítettek. Ezt pedig – szintén az ’51-ességemből kifolyólag többnyire Kádár-korszaknak titulálja – speciálisan magyar jelenségként, politikusvezetők nevéből címkézvén – az emlékezetpolitika, sőt a közbeszéd is.

Kisfiúként azt hittem, hogy a magyar irodalom egyenlő Jókai Mórral, minek mást olvasni, amikor írt száz kötetet. A hatvanas években elkezdett új, kék-arany színű életműsorozatának új darabjait kaptam születésnapra, húsvétra, karácsonyra, hogy ez a végtelen gazdag folyam hidalja át a speciális süteményekkel is kiemelt ünnepeket, s nemkülönben alakítsa ki a személyiséget, a genetikai és szociális meghatározottságokon túl azt, aki vagyok. Hogy ilyen, engem lebilincselő történeteket írhat olyasvalaki, aki élő személy, sőt én is ismerem, azt el sem tudtam képzelni.

Kőbányai nagymamám szomszédja és barátnéja volt Reif néni (Moldova György anyja), az író húgaival nőttünk fel, hozzájuk jártunk az én húgommal a szilveszteri műsort megnézni a televízióban – s ez volt az első ház, amit láttam, ahol nem állt karácsonyfa, ezt már akkor is könnyen ítélkező „bölcsként” extrém túlzásnak tartottam. Az évbúcsúztatóra meghívtak ide egy-két szegény rabbinövendéket, hogy jóllakhassanak, s hogy legyen ki megtáncoltassa a lányokat a Himnusz után – csak a készülődést érzékelhettük, mert bennünket, kicsiket visszaküldtek nagymamihoz –, amikor felcsavarták a szőnyeget. Elsős gimnazistaként a kalocsai könyvtárban került a kezembe az Új Írás folyóirat, s ott láttam a tartalomjegyzékben nagymami barátnője fiának nevét egy novella mellett, amelynek Legenda egy jobbszélsőről volt a címe. Belekezdtem, vajon mit írhat – hiszen nagymami nagyon tisztelte azért, hogy milyen odaadóan szerette a barátnőjét. Nemegyszer apám fejéhez vágta, hogy vele ellentétben ő, a körülrajongott író megbecsüli az anyját, pedig konzervből kapja a lecsót.

A novella – egy magányos, lázadó focista története – azonnal magával ragadott. „De mindjárt kezdődik a koleszban a szilencium, pontosan be kell érjek!” „Még öt percet!”, „Jaj, már biztos nem érek be.” A novellát végigolvastam. Egy egész órát késtem a naposasztal előtti áthaladással. Még néhány perc esetében füllenthettem volna valamit, de ezúttal muszáj volt bevallani kimaradásom okát. Ez példátlan – a házirend elleni inzultus – volt a Hunyadi János Fiúkollégium történetében. A Diri nemcsak minden kimenőmet vonta meg, de a havi hazautazástól is megfosztattam, egyedül búslakodhattam egy hétvégét hideg koszton, mert az egy szem lázadónak miért főztek volna külön.

Ezt a történetet meséltem el Gyurinak tavaly októberben, amikor a harmadik oltásomra vártam a pesthidegkúti tüdőszanatóriumban felállított oltásközpontban. Ott találkoztam vele, új feleségével – ő tolószékben egy nemrégi csípőműtét okán –, s miközben az oltásra várakoztunk, majd letöltöttük az előírt pihenőidőt, egy jó órát elbeszélgettünk. Késői, nem üres, mert epikus dicséretem nem hatotta meg, inkább elmondta, hogy a figurát Machos Ferencről mintázta, s aztán rátért arra, hogy nemrégiben vonta meg erkölcsi támogatását a Vasastól, pedig mennyi mindenben követte a klubot. Majd azzal a vallomással élt, hogy Az Elátkozott Hivatal című szatíráját apám ötletéből vette. És rátért, nem először, hogy elmesélje – vagy tíz évig voltak legjobb barátok – apámmal való szakításának okát és történetét.

(Én úgy tudtam, hogy apám nem tanúsított kellő részvétet, amikor a Vasas kiesett egy fontos nemzetközi kupából.) Kértem tőle – Mórickának mindenről az jut eszébe – valami írást a Múlt és Jövőnek. Elővette az aktatáskájából a kézzel írt füzetet, s megmutatta, hogy Zsuzsáról ír könyvet (első feleségéről, gyermekei anyjáról), s nem szereti a könyvrészlet-publikációkat. Majd azt ecsetelte, hogy percig sem tud egyedül élni. A lányai rendesen látogatják, de a rendszeres női jelenlét az más. A következő könyve (befejezte?) új házastársáról fog szólni.

De jó, hogy elbúcsúzhattam tőle! Bár nem éreztem, hogy ez lenne az utolsó alkalom. (A Széll Kálmán téri buszmegállóban vagy a Könyvhéten szoktunk találkozni, de ez volt az első és utolsó emberi vagy inkább egyenlő felek kommunikációja közöttünk.) Mint mindig, erősnek, elpusztíthatatlannak mutatkozott, nem érződött rajta az elmúlás legyintése – inkább ő állt védelmezőn új társa mellet, mint amaz –, ahogy a beszámolókból most olvasni. Azonban átéreztem a találkozás kivételességét, mert föloldódott bennem egy régi harag. Valamelyik önéletrajzi könyvében, ha nem is névvel, de felismerhetően apám stílusán gúnyolódott. A kalocsai – zsinagógából átalakított – könyvtárban történt emlékezetes találkozás után ő vált számomra Jókaivá. Minden sorát követtem-követeltem. Oly várva várt könyvbetevőmet apám éjjeliszekrényéről zsákmányoltam – mert ő rendre megkapta tőle, mielőtt bolti forgalomba kerültek volna.

A Negyven prédikátor folytatásait izgatottan vártam a Kortársban, s inkább azt emeltem le a szabad polcról, és faltam, mint az előttem ásítozó Polgári jogi tankönyvet. Riportjai, szociográfiái – a témái kibontásának módszere – mintaadók voltak számomra. Először a regényeit, majd a valóságirodalmi munkáit – A szent tehéntől – engedtem ki a figyelmemből, mert arra jutottam, hogy csak olyan szociográfiának van hitele, amely azt is megérzékíti, hogy a szociográfusnak miért személyes ügye a kiválasztott s az egész korát is ábrázoló valóságdarab.

„Nagyobb író leszek, mint ő!” – jelentettem ki nagynénémnek, aki egyedül maradt a kőbányai lakásban, s elújságolta, hogy Moldováék is elköltöznek a környékről. Nem tudom behatárolni, hogy az Egyetemi Lapokban megjelent egy-két novellám vagy már az első ÉS-riportom után ragadtattam magam erre a kijelentésre. Csak arra emlékszem, hogy Bella majdnem lefordult a székről: „Hogy lehetsz ilyen ostobán nagyképű?” 

Amint hírét vettem, hogy megjelent a Két szerelem I. című kötete – felesége haláláról csak a Kozma utcai temetőben apám sírjához vezető sétán értesültem egy frissen ásott sírhalomba szúrt, a síremlék felállításáig funkcióban lévő táblácskáról –, azonnal elsiettem az Alleeban lévő Libri-boltba, hogy magamhoz váltsam. Régen nem vásárolok könyvet (hát még Moldovát) – többnyire antikvárból fellelhető könyveket rendelek az utószavaimhoz, az újakért a recenziókhoz pedig sajtópéldányokért folyamodok a kiadókhoz. Legnagyobb megdöbbenésemre sem a kirakatban, sem az újdonságok között, sehol nem találtam. Egy legújabb Moldovát! (Abban szocializálódtam, hogy hosszú sorok kígyóznak dedikálós asztala előtt.) Nem látok jól? Az egyik eladóhoz fordultam. „Új Moldova?” „Nem hallottam róla.” „De hát az lehetetlen, olvastam, hogy megjelent.” „Jó, megnézem a komputerben. Mi a címe?” S valóban, a smartrendszerben meg is találta. „Menjen fel a második emeletre, ott eligazítják.”

Nem kértem eligazítást – de a futottak még emeleten sem bukkantam rá. Ott már a szerző neve sem mondott semmit a könyvnyájak fiatalka pásztorának. Bezzeg az Allee előterében a könyvgondolák között saját nevén hív, saját kalitkájában kínálja magát – a képművészet-, szépirodalom-, antik-, történelemfeliratú, három-négyszáz forint egységárú ládikák mellett Szilvási Lajos, Berkesi András, Moldova György. E csoportosítás és a néven nevezés e helyen és helyzetben maga egy történelmi monográfia témája lehetne. Végül az ismét a számítógépbe diktált adatok elvezettek a friss könyv rejtekhelyére.

Na, ezt nem mondom el neki, ha legközelebb találkozunk – ez maga a halál, gondoltam könnyelműen, de ezek szerint prófétaian. Azt terveztem, hogy a Múlt és Jövőben ezúttal – először! – gyors recenziót íratok a nagy nehezen beszerzett könyvről. Hiszen ha valami, ez zsidó elbeszélés Zsuzsa születésétől, amely a holokausztban fogant, és átevezett a Kádár-korba. Megérdemel egy főszerkesztői kiemelt ismertetést, magát az irodalmi értékeit hogyan is firtatnám, hiszen többszörösen drámai szituációban született.

Nem! Mégsem írhatok róla. Nem a közvetett érintettségem okán – hanem mert ha belekezdenék, csak regényt írhatnék róla. Viszont senkit nem tudtam rábeszélni, hogy lekenje a nyomjelző könyvkritikát – legutóbb egy író utasított vissza, aki jól ismerte őt és a köröket, ahonnan ő és felesége kinőtt.

Ez is halál...

Innen lesz szép a feltámadás, a visszatérés. Majd ha a magyar történelem korszakká jegecesedett ideje el- és befogadásával, ezáltal az ezeréves történelembe szervesítésével „Moldova György élete és kora” bekerül a kollektív emlékezetbe.

Amelyet ugyan, mert végigéltük, s ezért mi magunk vagyunk, eleddig nem sikerült még „átvinni a túlsó partra”.

A szerző író, szociográfus, fotóművész.

(Borítókép: Moldova György író beszél Az utolsó töltény 10. című életrajzi kötetének bemutatóján a Pallas Páholyban. Fotó: Földi Imre / MTI)