„Szorul a nyaka körül a hurok, de ő maga szorítja”

Jól gondolom, hogy bár A játszma, ami műfaját tekintve egy igen jól működő és fordulatos kémfilm, legalább ennyire szól az emberi kapcsolatokról?

Én is így érzem.

Az ön által megformált Éva, a sikeres szocialista kém, egy erős, karriertudatos nő, maga szerint győz, vagy elbukik?

Most spoilerezzünk?

Inkább lelkizzünk. Éva egy jelenetben elmondja, hogy mindennél fontosabb számára a párja, de mi történik azzal, aki ilyen helyzetben a karriert választja?

Attól függ, hogy valaki mit akar igazán. Látunk olyan embereket, akikben egyszerre működnek teljesen ellentétes vágyak. Van, aki ezt képes artikulálni, pontosan tudja, de ennek ellenére egy olyan rendszer működtetője marad, amiben már maga sem hisz. Érzi, hogy a nyaka körül a hurok, de azt nem fogja fel, hogy ezt a hurkot pont ő, és a hozzá hasonlók húzzák egyre szorosabbra.

Másokat akar fojtónyakörvvel kordában tartani, mert ez a dolga, de az a nyakörv előle is elzárja a levegőt?

Valahogy így. Éva olyan szintű belső ember egy rendszerben, ahol már komolyan befolyásolhatná annak működését, nemcsak a többi emberét, de saját sorsát is.

Ilyen szempontból lehet valaki eléggé bent egy rendszerben?

Persze, csak talán már nem hiszi el, hogy hatni tudna. Általában is nagy kérdés, hogy elhisszük-e azt, hogy alakíthatjuk a sorsunkat. Ez persze már filozófiai kérdés is, tehát képesek vagyunk-e arra, hogy megismerjük magunkat, meghatározzuk, kik is vagyunk valójában, és mit is szeretnénk kezdeni saját magunkkal ebben a világban. Alakíthatod a sorsodat? Képes vagy meghatározni saját valós céljaidat, és mindent annak a szolgálatába állítani ahelyett, hogy más vágyait szolgálod, amit igazából egyáltalán nem akarsz? Ilyen szempontból A játszma valóban nem kémfilm, hanem egy dráma, ami a sorsalakításról is szól. Benne van az elnyomó rendszerek felépítése, illetve az is, mennyire rigid, rugalmatlan az a szisztéma.

Kiábrándultak?

Igen, de csinálják tovább, mert képtelenek másképp dönteni, vagy más perspektívát helyezni maguk elé. A félelem is mozgat.

Tehát korábban elhitték, hogy rossz dolgokat is meg kell tenni egy jó cél érdekében, de már nem hisznek a célban, mégis folytatják a rosszat?

Ez megjelenik a filmben. Éva ki is mondja, hogy elvágyódik, nem ezt szeretné, megfullad. Ez nemcsak a rendszert írja le, hanem azt a kérdést is felveti, hogy ilyen rendszerben képes-e az egyén úgy működni, hogy azzal nem pusztítja el saját magát.

Nagyon tetszett a filmben, hogy bár konkrét időben és térben, a hatvanas évek Budapestjén játszódik, de a rendezőnek sikerül elérnie, hogy ez az idő és tér tulajdonképpen bármikor és bárhol érvényes. Gondolhatjuk, hogy akár most is?

Igen?

Nem?

Amikor ezt a filmet megnézi egy nyolcvan-, hatvan-, negyven- vagy húszéves ember, egész mást látnak benne, de kortól függetlenül mindegyiknek eszébe jut, hogy ez nagyon veszélyes dolog. Azt gondolhatják, hogy ezek az emberek őrültek, hiszen benne maradnak valamiben – a hatalom oldalán –, ami felfalja, így tulajdonképpen megöli őket.

Vagy teljesen normálisak?

Igen, az a norma, amit élnek, így persze a saját közegüket tekintve normálisak. Ebben nőttek fel, ezeket a viszonyokat élik és ismerik, biztonságban érzik magukat. A filmben azt látjuk, hogy ez a biztonságérzet felborul. A belső emberek egymás ellen kezdenek fordulni. De a néző, azt hiszem, azért drukkol, hogy képesek legyenek kilépni, otthagyni az egészet, vagy legalább kezdjenek őszintébbek lenni.

Ez optimista hozzáállás, mert lehet, hogy a néző bólogat, és azt mormolja helyeslően: bizony, ilyen a világ.

Erről beszélek. Akik koruknál fogva átéltek már hasonlót, gyakran reagálnak így, de nem hiszem, hogy örülnek annak, hogy ez újra és újra megismétlődik. Szerintem ezért nekik Markó elvtárs, akit Kulka János alakít, a legizgalmasabb karakter. Ők vele tudnak menni.

A fiatalabbak meg azt gondolják, hogy nem muszáj így lennie?

Akiben még több az optimizmus, vagy nem ivódott bele olyan mélyen a reménytelenség, az elvárná, hogy valaki úgy döntsön, amivel nem árt önmagának és másoknak. Tisztuljon meg, vagy ne is veszítse el a tisztaságot. Staub Viki kolléganőm karaktere például pont ettől nagyon érdekes. Az övé az ártatlanság elvesztése néven ismert alapmotívum, de ott is kiderül, hogy nem csak erről van szó. Köbli Norbert, a forgatókönyvíró ezt mesterien csinálja. Megteremt bizonyos archetípusokat, és azok céljait, de mindegyiket áthangolja annyira, hogy váratlanabb helyzetek adódnak, mint amire számítunk. Szeretem, hogy nagyon életszerű, ami ebből lesz.

Olyan érzésem támadt, miközben beszélgetünk, mintha ezt a filmet saját eddigi munkái között is különlegesnek tartaná. Jól gondolom?

Nagyon fontos számomra ez a film. Ott van például a filmbéli férjem, Nagy Zsolt, aki szorosan kapcsolódik ahhoz is, amiről korábban beszéltünk. Az ő dilemmája a filmben a tehetség, illetve az, hogyan tud érvényesülni valaki, akit tehetséggel áldott meg a sors. A filmben úgy dönt, hogy erre akkor van esélye, ha beépül a rendszerbe. Fausti dilemma, amit Zsolt nagyon szépen épít fel. Elképesztően erős létezés van a nagyon szikár színészi munkája mögött.

Nagy Zsolt alapvetően olyan egyéniség, akinek minden alakításából sugárzik a szabadság.

Ő a valóságban egy igen őszinte ember, akinek ebben a filmben egy olyan férfit kellett eljátszania, aki képes az őszinteségre, de az, amit szolgál, megfosztja attól, hogy őszinte lehessen, még saját magával szemben sem lehet az. Ezzel küzd. Zsolt élete egyik kimagasló alakítását látjuk ebben a filmben. És nem ő az egyetlen. Hatalmas élmény volt számomra látni, megélni, hogy milyen emberekkel, színészekkel játszhatok együtt.

Például Kulka Jánossal, akinek ez az első filmszerepe, miután a stroke megváltoztatta az életét. 

Nem tudom, hogy fogalmazzam meg azt, amit vele kapcsolatban érzek, hogy ne hasson közhelyesnek, túl romantikusnak, vagy érzelgősnek. Bármi is történt vele, azt, ami a színészet, a művészet lényege, nem veszítette el.

Kulka János vállalta a film egyik legfontosabb szerepét, Markó karakterét, aki körül az egész cselekmény forog, holott betegsége óta komoly nehézségei vannak a beszéddel. Tökéletes az alakítása. Erre gondol?

A létezés, az alkotás olyan magas fokát látjuk Kulka Jánostól, amelyben már összeér az emberi minőség és a művészi csúcsteljesítmény. Önmagában ezért is azt mondom mindenkinek, hogy nyomás a moziba! Ilyen csodát nem láthat akárhol az ember.

Köbli Norbert azt mondta, hogy ezt a szerepet rá írta, ha Kulka nem vállalja, akkor nem csinálja meg a filmet.

Igen, olyan szerepet írt rá, ahol a némaság is beszédes. Nem a mondataira vagy kíváncsi, hanem az emberre, aki rendkívül érdekes.

Magát is inspirálta ez a helyzet a forgatás alatt?

Persze. Mi nagyon sokat dolgoztunk együtt a betegsége előtt is. A Radnóti Színházban, a Vígszínházban, A vizsga és a Kaméleon című filmben. Voltak nagy, őszinte beszélgetéseink, talán mondhatom rájuk, hogy barátságból fakadtak. Amikor beteg lett, úgy éreztem, az a helyes, ha nem zavarom. Persze írtam neki e-maileket, ő pedig emojikat küldött vissza. El akartam mondani neki, mit érzek, mit gondolok, de nem akartam zaklatni, felkavarni. Aztán végre találkoztunk az elemzőpróbákon, és elmondhatatlan, milyen fajsúlyossá vált a közös munka. Dolgozol egy kollégával, még azt sem tudod biztosan, hogy minden szót ért-e, vagy úgy érti-e, ahogy te, és közben tudod, érzed, hogy sokkal többet ért nálad, hogy sokkal butább, vagy ostobább vagy, mint ő. János nagyon sok mindenben rég fölöttünk van. Földöntúli érzés.

Egy másik filmje is szerepel az idei Veszprémi Mozgókép Fesztiválon. Ráadásul abban is díjra jelölték.

Igen, az A legjobb tudomásom szerint című film, amit decemberben mutattak be. Az is nagyon erős történet. Egy igen felkészült fiatal alkotópáros, Nagy Bálint és Lőrincz Nándor inkubátor programban készült filmje, amit elég kevés pénzből forgattunk le. Egy értelmiségi párról szól, akik épp örökbefogadásra készülnek, de egy este a nő azzal tér haza, hogy megerőszakolták. Nagyon izgalmas és aktuális történet, külföldön is díjazták, nagyon erős hatású mozi, sokan szeretik.

Maga is?

Nagyon! Ebben egy olyan nőt játszom, aki zsigerből éli meg a fájdalmát, mindenre igen erősen reagál, szinte robban, A játszmában pedig egy végletesen fegyelmezett asszonyt alakítok.

Sosem lehet kiszámítani, hogy egy nő épp melyik arcát mutatja.

Nekem az az érdekes ebben, hogyan lehet bánni az energiákkal, és hogy a munkatársaim mit hoznak ki belőlem. Nem tekintem ezeket magányos alkotói eredményeknek. Nagyon erős csapatokkal dolgozhattam mostanában. Nagyon hálás vagyok ezért a sorsnak. Volt egy BBC-sorozat is, amelyben komoly szerepet játszom. Egy populista, jobboldali politikusnőt alakítok. Ez egy ismerős típus, igyekeztem úgy megformálni, hogy a néző ne skatulyázza be azonnal, borzongjon, de értse meg azt is, mitől ilyen, milyen belső hiányból fakad a hatalomvágya.

Maga szerint, ha megértjük, hogy miért cselekszik valaki rossz dolgokat, akkor meg is bocsátunk neki, vagy elfogadjuk olyannak, amilyen?

Természetesen nem, de egy színésznek érdekes a motiváció, és a személyiség egésze, minden, ami mozgatja, ezek nem mindig vannak beleírva egy szerepbe, most már nagyon figyelek rá, hogy amikor a rendezővel egyeztetünk a próbákon, minél több réteget mutathassunk meg. Nézni is így érdekesebb.

Beszélhetünk kicsit a színházról is?

Óriási sikerrel játsszuk az Örkény Színházban a Kertész utcai Shaxpeare mosót. Bodó Viktor rendezte, és abban is együtt játszunk Zsolttal. Aztán elmegyünk forgatni, és egész mást látunk meg egymásból. A forgatáson a leállások alatt voltak erről és másról is nagy beszélgetéseink. Mondjuk civilben is bírjuk egymást, családilag is összejárunk. Érdekes úgy játszani egy házaspárt, hogy sok ideje látjuk egymást működni, és figyeljük, ahogy a másik változik. Az életben is így működnek a kapcsolatok, folyamatosan változnak az emberek, és egyszer csak felmerül, hogy még mindig van-e közük a másikhoz. A filmben a rendszerrel kapcsolatos dilemmán túlmutat az, hogy a régi kiszámítható kapcsolattal miféle közös jövő építhető. Jövőre Zsolttal nem próbálunk, Zsigmond Emőkével és Mácsai Pállal játszom egy Ibsen-darabban. Mácsai majd januárban rendezni fog, egy nagy sikerrel játszott német darabot az eutanáziáról, a címe, Isten. Gálffi László a főszereplő, egy ügyvédet játszom benne. Sokat foglalkoztam már ezzel a témával, nagyon fontosnak tartom, még egy forgatókönyv-kezdeményt is írtam az eutanázia témakörében, úgyhogy most nagyon megmozgat, hogy ezt játsszuk.

Meglehetősen mozgalmas és színes az élete, ahhoz képest különösen, hogy van egy kicsi gyereke. Hány éves a lánya?

Négy. Úgy döntöttem, hogy nagyon megválogatom, milyen felkéréseket fogadok el.

Amikor Lotti megölel, ad egy puszit, annál jobb nincs, jó, hogy mindennap vele vagyok, látom, hogy fejlődik. Sokkal kevesebbet játszom színházban, mint előtte. Ügyesen kell kitalálnom, hogy mikor és mennyit dolgozom, hogy ne kelljen túl sokat nélkülözni a színésznő anyukát. Ami egyre fontosabb az életemben, az a színházon és a filmen kívüli életem, a jógaoktatás, az, hogy képezzem tovább magam ebben. Sokkal közvetlenebb, ahogyan tudok az emberekkel együttműködni a közös gyakorlásban, ez nekem biztosan utam.

(Borítókép: Hámori Gabriella 2022. június 3-án. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)