22 válasz arra, hogy miért nem tud nyugodtan aludni

Hónapokkal ezelőtt vettem a kezembe Kovács Bálint novelláskötetét, de csak most jutottam el odáig, hogy befejezzem. Mégpedig azért, mert a Lehetne, hogy csak aludjunk? nem könnyű olvasmány. Legalábbis akkor biztosan nem, ha az olvasóban hasonló démonok lakoznak, mint a könyv írójában, vagy ha benne nem is, a történeteiben mindenképp.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mezei olvasóként nyitottam ki a kötetet, de a második novella (Mellkas) után egyértelművé vált számomra, hogy erről írni kell. Így a következőket már mohón faltam, ám nagyon hamar beteltem velük. Nem értettem, miért, de később rájöttem, hogy ezeknek a novelláknak tempójuk van, amit össze kell egyeztetni a sajátunkkal, máskülönben nem érnek célba.

Kovács Bálint Junior Prima-díjas kulturális újságíró, korábban dolgozott az Origónál, az Indexnél, a Magyar Narancsnak, jelenleg a HVG munkatársa. Első szépirodalmi könyve a magány ötven árnyalatát festi fel. Pontosabban a szorongás 22 fajtáját.

Mindenkinek, aki nem szereti

Gondolkodtam, hogy kinek ajánlanám ezt a kötetet, kérdésemre pedig a cím sietett válaszként, amikor az imént ránéztem a mellettem heverő fekete borítóra. Lehetne, hogy csak aludjunk? Valószínűleg a legtöbb ember számára ismerős az az érzés, amikor napközben mindenféle feladattal, programmal el tudja hallgattatni belső démonait, akik, amikor védtelenek vagyunk, a legnagyobb csöndben, egy remélt nyugalmi állapot kapujában mégis utolérnek. Elalvás előtt.

Kovács Bálint ezeket a démonokat fogta be, tanulmányozta, és formálta őket olyan történetekké, amelyekben mindenki ráismer a szomszédjára, egy családtagjára, barátjára, régi iskolatársra, sokszor pedig saját magára. Valódi emberek elevenednek meg a szemünk előtt, és ez a legnagyobb erénye a kötetnek.

A novellák egymástól függetlenek, egy dolog közös bennük: a főszereplő-narrátorok egyedül vannak, és azt hiszik, örökké egyedül is maradnak. De elolvasva a teljes kötetet, igazából az a tanulság, hogy sosem vagyunk egyedül, csak nem ismerjük mások magányát.

Félelem, egyedüllét, gyász, trauma, megfelelési kényszer. Nem olyan hozzávalók, amiből szívesen főzünk, az egyveleget kavargatva mégis sok megmosolyogtató, tükröt tartó és szép pillanat elevenedik meg a szemünk előtt. Vannak történetek, amelyek egyes szám első személyben, akadnak, amelyek egyes szám harmadik személyben íródtak, de utóbbi is inkább olyan, mintha belső monológot hallgatnánk.

A szerző érezhetően minden novellát egy jellemző gesztus köré írt meg, és fejtett ki. Ez a „gomb köré a kabátot” azon esete, amikor megéri egy apróságból építkezni, mert a hangsúly a részletekben rejlik. Olyan, mint nagyító alatt nézni az embert. Arra emlékeztet, hogy a legtöbb olyan alakban is találhatunk szerethetőt, akit felszínesen megítélve idegennek érzünk.

A 22 novella mindegyike lassú patakként csordogál, majd hirtelen duzzad háborgó folyóvá. Nem mindegyik történet ugyanannyira erős, vannak benne gyengébben megírt sztorik, ahol az alapgondolat mégis erősen kirajzolódik a végére. Az író néha beleesik abba a hibába, hogy elfelejt pontot rakni a mondatok közé, így van, amikor a féloldalas gondolatmenet újraolvasásért kiállt. De minden esetben megéri. A főszereplők hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal, legalábbis a legtöbb esetben, mert az író néha egy pillanat alatt fordítja el a kormányt, és tér át a realitás talajáról az abszurditás sugárútjára, ahol fék nélkül kezd el száguldani. 

Ilyen jellegű pillanatokból többet is elbírtam volna, mert Kovács Bálintnak van érzéke hozzá, hogy miként árnyaljon egy átlagos emberi pillanatot groteszk körülményekkel.

A kötet hátulján van egy mondat A másik ember című novellából:

Hogy eljött a világvége, azt csak néhány héttel később vettem észre.

Ez egyrészt frappáns és figyelemfelkeltő szövegrészlet, másrészt egy mondatban tökéletesen bemutatja, hogy mit várhatunk a szerzőtől. Ha el kellene magyarázni egy extrovertáltnak, hogyan érez egy introvertált, amikor nemcsak beszélnek egy találkozóról, hanem el is jön annak az ideje, és ki kell lépnie a lakásból, ezzel a novellával értetném meg vele. Tankönyvi példa lehetne egy pszichológiajegyzetben. Az írás egy olyan szituációt vázol fel, ahol egy ember túléli a világvégét, majd azzal szembesül, hogy rajta kívül van még valaki, aki ugyanezt elmondhatja magáról. Valaki, aki egy nap üzenetet hagy, hogy „találkozzunk”.

Terápiás novelláskötet

Fontos, hogy megtaláljuk a saját tempónkat, mert a kötet mély és sokszor nagyon fájó érzelmeket közvetít. Néhány novella után egyszerűen elfárad az ember az empátiában. Kicsit olyan, mintha egy nap ötször mennénk el pszichológushoz, és az utolsó órában már nem tudnánk kellőképp fókuszálni. Miközben mind az öt alkalom hasznos, csak hagyni kell időt magunknak a feldolgozásra is. 

A történetekben szerepelnek kisebbségek, de egy-két novellát leszámítva dramaturgiailag nem lényeges, hogy a főszereplőnk például meleg-e vagy sem, és pont ezért hasznos ez a kötet, mert megmutatja, hogy bőrszíntől és szexuális orientációtól függetlenül mennyire hasonló dolgoktól szenvedünk, vagy hogy igazából ugyanarra vágyunk; figyelemre, szeretetre és megértésre.

Vannak könyvek, amelyekkel élmény beülni egy kávézóba, vagy csak műfajukból adódóan belefér, hogy utazás közben előkapjuk a villamoson. Kovács Bálint kötete nem ilyen. Szinte terápiás alkotásról beszélünk, így érdemes megteremteni az időt és a helyet, amit olvasással töltünk. Sok novella pontosan olyan gondolatokat fog elénk sodorni közben, amik éjszakánként nem hagynak nyugodni, de van valami erő, a fájdalom mellett némi feloldozás, amitől nemcsak utat engedünk ezeknek a démonoknak, de mire egy-egy novella végére érünk, kicsit meg is szelídítjük azokat. Olyannyira, hogy a kötetet forgatva nemegyszer kaptam magam azon, hogy saját megszelídült démonaim adtak választ a rutinszerűen feltett kérdésre: igen, lehetne, hogy csak aludjunk.