Az Index stábját Fehér Dávid, a kiállítás magyar kurátora vezette körbe a tárlaton. A szakember szerint Matisse művészetében kulcsfontosságú a tiszta, fényjárta szín, az intenzív és expresszív színfoltokra épülő képalkotás lehetőségeinek keresése. Teljesen abszurd képzettársítás, hogy mindennek van színe, csak a gondolatnak nincs – Matisse műveiben a gondolati reflexió és az intellektualitás ennek ellenére jelentős, az alkotó írásban is rengeteget reflektált a képeire.
Technikai oldalról közelítve két részre bontható a művészete, hiszen a színfoltok mellett az egyszerűsítés – az ő esetében a vonalrajz – szintén a reflexió egy lehetséges formája.
A kiállítás a vonalrajz és a színfoltokra épülő festészet lehetséges szintézisének megteremtését, különböző aspektusait taglaló gondolatmenetként írható le.
Első jelentős alkotása, az 1895-ös Olvasó nő még egyáltalán nem hasonlít Matisse emblematikus alkotásaira. A kép komor, sötét tónusú, a holland barokk enteriőrfestészet hagyományait idézi, de tetten érhető rajta a francia elődök, például Camille Corot hatása is.
Ez a megközelítés nem elégítette ki, elkezdett más irányba is kutakodni. Paul Cézanne amolyan apafigura volt számára, de inspirálta a pointillizmus és a divizionizmus, a színekkel történő operálás lehetősége is
– jellemezte az alkotói pálya korai szakaszát Fehér Dávid.
Az első terem bemutatja, hogy Matisse miként alakította ki fokozatosan az egyre erőteljesebb színeket alkalmazó festészetét. Az itt kiállított alkotásokat – a képek mellett szobrokat is – pre-fauve, vagyis fauvizmus előtti műveknek nevezik. 1905-ben Matisse egy nyarat töltött Collioure-ben André Derain festőművésszel, és néhány társukkal közösen elképesztő műtárgyanyagot hoztak létre. Nyers, vad színekkel alkottak, ezeket a műveket később Párizsban állították ki. A terem közepén egy klasszikusabb stílusú, neoreneszánsz szobor állt, körülötte pedig Matissék művei sorakoztak. A korszak nagy kritikusa, Louis Vauxcelles azt írta a látottakról:
Olyan ez a neoreneszánsz szobor ebben a teremben, mint Donatello a vadak között.
Innen a fauves, azaz vadak kifejezés.
Matisse-ra jellemző, hogy párokban, szekvenciákban gondolkozott, remek példa erre Fényűzés I. című képe, amely a kiállítás második részében látható: a bukolikus, nőalakos festménynek van egy másik változata is. A harmonikus és monumentális festmény mellett egy, az orientalista irányzatot követő képet és az afrikai művészet hatására készült szobrocskákat is megtekintheti itt a nagyérdemű. A szobrok párbeszédben állnak Matisse festészetével, illetve korabeli fotókkal is, ugyanakkor elsősorban a háttérben található grafikasorozattal együtt értelmezhetők.
A Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő sorozat darabjai 1913-ban kerültek az intézménybe vásárlás útján, Matisse ekkor még nem volt világsztár
– mondja a kurátor, hozzátéve, hogy az elképesztően könnyed és gyors vonalrajzok filmszerűséget kölcsönöznek a rajzoknak, és előrevetítik a művész későbbi témaábrázolási stílusát. A hagyományos szépségeszménnyel szembemenő nőábrázolás felvállalása negatív kritikákat váltott ki, annyira formabontók ezek az alkotások.
A következő szekció az 1910-es évek művészét mutatja be, amikor is megváltozik az alkotó szín- és formakezelése: mélyebb tónusokat használ, ezt a korszakát radikális korszaknak is nevezik. Határokat feszeget, a kubizmussal is termékeny párbeszédet folytat, holott sosem volt kubista festő.
A Matisse-életmű talán legjellegzetesebb témája erre a korszakra tehető. Legtöbb műve az enteriőrábrázolás jegyében készült, leghíresebb képein is az ablakos szoba – kép a képben – jelenik meg. Egyik legrejtélyesebb ablakábrázolása a kiállításon is bemutatott Üvegajtó Collioure-ban, amelyet az első világháború idején, 1914-ben festett.
Matisse 1918-ban elhagyta korábbi lakhelyét, és a francia Riviérán, Nizzában telepedett le, ahol
harmonikus, intim formátumú képek sorát alkotta meg, modelljeit fénnyel telített enteriőrökben ábrázolta.
Nizzai tartózkodása alatt legkedvesebb modelljét, Henriette Darricarrére alakját festette meg Odaliszk vörös nadrágban című 1921-es képén. Az alkotás Matisse az odaliszkokat, a keleties ruhába öltöztetett csábos háremhölgyeket ábrázoló festményeinek első darabja. Az orientalisztikus témánál sokkal inkább az alak és az enteriőr dekoratív egységének kialakítása foglalkoztatta, később pedig – az 1930-as években – ismét egy kísérletező szakasz következett az életműben.
„Az ekkor festett, szinte geometrikus egyszerűségű formákra redukált női aktjait Matisse több fázisban alakította át. Az újrafestések és visszakaparások nyomai a kiállításon bemutatott Ülő rózsaszín akt című mű felületén is megjelennek” – tudtuk meg a kiállításon.
Matisse 1946 és 1948 között alkotta a homogén színmezők és a hangsúlyos kontúrok kontrasztjaira épülő „vence-i enteriőröket”, melyek festészeti életművének összegzéseként is értelmezhetők. A rendkívül sok előkészítő munkát igénylő vállalkozás terveihez többféle technikát – rajzokat, szobrokat és gouache kivágásokat – alkalmazott.
Matisse fő művének tekinti a kápolnát. A művet a sugárzó szín és fény problémáival foglalkozó festő legfontosabb vállalkozásának tarthatjuk. A kápolna tervezésekor a megoldást magában a természetben, a természet anyagának – a napfénynek és az áttetszőségnek – a felhasználásával kereste
– jegyezte meg a vence-i Rózsafüzér-kápolnáról a műkritikus Tériade.
Matisse eleinte csak a kompozíció összeállításának megkönnyítésére használta fel a kivágott papírokat, ám a papírkivágás hamar önálló technikává fejlődött, a művész pedig a papírkivágásait közvetlenül a vászonra is felragasztotta: „a gouache kivágások kiszabadultak a táblakép hagyományos keretei közül, és saját dinamikára tettek szert”. A kiállítás záró részében a Matisse Jazz című könyvéhez készült papírkivágásokat láthatja a közönség, amelynek témái elsősorban a cirkusz és az utazások.
A tárlat, amelynek a költségvetése 350 millió forint, közel öt év alatt állt össze. Fehér Dávid mellett a kiállítás francia kurátora Aurélie Verdier, a Centre Pompidou munkatársa.
(Borítókép: Szabó Réka / Index)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
