Miért nem játszotta Beethoven V. zongoraversenyét Szvjatoszlav Richter?

1915. március 20-án született az ukrajnai Zsitomirban, de Odesszában nőtt fel, ahol német származású apja konzervatóriumi tanár volt. Sokáig autodidakta módon tanult zongorázni, mert nem tűrte a rendszeres képzést. Nyolcévesen már komponált, négy évvel később megírta első operáját, a műfajért haláláig rajongott, Wagner, Csajkovszkij és Verdi művei voltak a kedvencei. Tizenöt évesen az odesszai operaház korrepetitorának nevezték ki, első szóló zongorakoncertjét 19 évesen Chopin műveiből adta.

Formális zongoraképzése csak 1937-ben kezdődött, amikor a moszkvai konzervatórium hallgatója lett. Tanára, Heinrich Neuhaus azt mondta róla: egész életében erre a tanítványra várt, de szinte semmit nem tudott tanítani neki. Neuhaus közbenjárása többször mentette meg a kirúgástól az öntörvényű Richtert, aki nem volt hajlandó politikai oktatásra járni. 1942-ben Richter játszotta először közönség előtt Szergej Prokofjev hatodik zongoraszonátáját, ez volt az első alkalom, hogy nem maga a komponista mutatta be szonátáját. Richter élete végéig Prokofjev műveinek hű tolmácsolója maradt, ő játszotta először a hetedik és a kilencedik zongoraszonátát is, utóbbit neki ajánlotta a szerző. A második világháború idején koncertezett a frontkatonáknak, de német származása miatt megbízhatatlannak minősítették és a hátországba küldték.

1945-ben megnyerte a szovjet előadóművészek össz-szövetségi versenyét, 1949-ben Sztálin-díjjal tüntették ki, lakást azonban csak 1952-ben utaltak ki neki, amikor a pártvezetésnek írt levélben tette szóvá méltatlan helyzetét. Rövid ideig vezényelt is, de gyorsan letette a karmesteri pácát, magyarázatul ezt nyilatkozta: „Két dolgot gyűlölök, az analízist és a hatalmat. A karmester nem kerülheti el egyiket sem.” 1960-ban első szovjet művészként nyert Grammy-díjat Brahms 2. zongoraversenyének felvételéért, 1961-ben megkapta a Lenin-díjat. Nem igazán szeretett stúdióban dolgozni, lemezeinek többsége koncertfelvétel.

A vasfüggönyön innen

Első alkalommal 1950-ben Prágában koncertezhetett külföldön, Magyarországon először 1954. március 4-én lépett föl. A legendássá vált előadás fél házzal kezdődött, mert Richter nevét akkor még nem ismerték idehaza, a szünetben azonban a nézők körbetelefonálták a várost, hogy aki tud, jöjjön, mert egy „zseni” játszik, s a koncert végén egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a teremben. Különleges kapcsolata Magyarországgal mindvégig megmaradt, közel állt hozzá a magyar zene, legnagyobb előszeretettel Liszt darabjait játszotta.

Hazáját leszámítva Magyarországon lépett fel a legtöbbször, több mint ötven alkalommal, utoljára 1993-ban Grieg műveit játszotta. 

olyan művek is akadnak köztük, amelyeket csak nálunk játszott, vagy sehol máshol nem rögzítettek vele.

A vasfüggönyön túl

Richtert először 1960-ban engedték a vasfüggöny másik oldalára, ezután állandó vendége lett a leghíresebb zenei fesztiváloknak, volt olyan év, hogy több mint száz koncertet adott.

Szívesen vállalt kamarazenélést is, fellépett Msztyiszlav Rosztropovics gordonkaművésszel, David Ojsztrah hegedűművésszel, kísérte az énekes Dietrich Fischer-Dieskaut és Elisabeth Schwarzkopfot, valamint feleségét, Nyina Dorliak énekesnőt, az angol komponista-zongoraművész Benjamin Brittennel négykezes és kétzongorás felvételeket is készített.

Hatalmas repertoárján szinte a teljes zongorairodalom szerepelt. Elsősorban a romantikus mesterek (Schubert, Schumann), Beethoven, Prokofjev és Sosztakovics, valamint Bach műveit szerette. 

Nem kedvelte a telefont, félt a repüléstől, legszívesebben gépkocsival és vonattal utazott. Legjobban a teherautót szerette, amelyben benne volt a zongorája is, így kisebb helyeken is meg tudott állni egy rögtönzött koncertre.

Kisbolygó

Távol tartotta magát a politikától, s bár nyugati turnéit csak későn kezdhette el, emigrálni soha nem akart, mert úgy vélte: játszani mindenhol lehet. A zenei tökéletesség fanatikusa volt. Tökéletes technikai tudása mellett hatalmas sikert aratott improvizációs képessége is, tanítani soha nem akart. Fiatalon komponált is, de Moszkvába költözése után már csak zongorázott. Nem kedvelte a publicitást, fényképezni élete végén már csak a szünetekben engedte magát. Koncertjein szinte sötétségben játszott, csak gyertya világíthatott, interjút igen ritkán adott. Idősebb korában már nem szerette a nagy hangversenytermeket, szívesebben lépett fel kisebb városokban.

Élete utolsó éveit Párizsban töltötte, utolsó hangversenyét 1995 márciusában, Lübeckben adta. Halála előtt alig egy hónappal költözött vissza Moszkvába, ott halt meg 1997. augusztus 1-jén szívinfarktus következtében. Hamvai a Novogyevicsi temetőben nyugszanak.

Egy barátság levelei címmel 2016-ban jelent meg Fejér Pálhoz, a Magyar Állami Operaház egykori főtitkárához – Richter magyarországi koncertjeinek kizárólagos szervezőjéhez – írt levélgyűjteménye, a kötethez Kocsis Zoltán írt előszót. Minden idők egyik legnagyobb zongoristájának nevét egy kisbolygó is őrzi.

(Borítókép: Szvjatoszlav Richter ukrán zongoraművész 1949-ben. Fotó: George Rinhart / Corbis / Getty Images)