Mad Maxre emlékeztető képsorokkal zárult a Sziget

További Kultúr cikkek
Hát eljött ez a pillanat is, véget ért a Sziget Fesztivál, az utolsó estén pedig az Arctic Monkeys búcsúztatta a Hajógyár Nagyszínpadán a népet, akárcsak négy évvel ezelőtt, ugyanis 2018-ban is ők voltak az utolsó nap headlinerei.
A Sziget fő színpada előtt nagy volt a kavarodás, mondjuk, magán a pódiumon is, ugyanis Sam Fender az utolsó pillanatban lemondta az esti fellépését. Ez némi zavart keltett az erőben. Illetve az sem lelkesítette a népet – maradjunk a Csillagok háborújá-s hasonlatnál – hogy a hatodik napra már tényleg a Tatuinon érezhettük magunkat,
több por volt a levegőben, mint a lábunk alatt.
Ez a jelenség eszméletlenül jól nézett ki a Sziget összes helyszínének különböző fényeiben, de a tüdők kevésbé díjazták, így míg a fesztivál első napján a teli vigyorú embereké volt a főszerep, a vége felé egy Mad Max-es hatást váltott ki az óbudai homokfelhőben a mindenféle helyekről összekukázott kendőkkel takart arcok látványa.
Ám az Arctic Monkeys fellépésének közeledtével szépen elkezdett gyűlni a nép, úgy tűnt, a fesztiválozók szomjaznak még egy hatalmas bulira, tehát nem hoztuk szégyenbe magunkat a brit zenekar előtt, akik végeláthatatlan embertenger horizontját kémlelhették a színpadról.
A zenekar hosszú szünet után most kezdett el újra élőben játszani, pár nappal a Sziget-fellépésük előtt például Romániában léptek fel a Summer Well fesztiválon. Míg ott a Do I Wanna Know? című slágerükkel robbantották a bulit, nálunk a James Bond-filmek dalait és egy cirkuszi előadás aláfestő zenéjét ötvöző intró után egy régebbi klasszikussal, az első lemezükről ismert The View From the Afternoon című nótával kezdtek. A számnak még vége sem lett, máris felcsendült a Brianstorm gitárriffje, ám ez az édes egymásba simulás nem tartott sokáig, a zenekar többször tartott a számok között indokolatlanul nagy szüneteket.
Az AM Magyarországon eddig kétszer lépett fel korábban, 2014-ben a VOLT-on, és a már előbb említett 2018-as Szigeten. Soproni fellépésüket jobban várták a rajongók, mint egy ovis csoport a karácsonyt, ám nem arattak akkor osztatlan sikert, leginkább egyhangú csalódottság áradt a ’14-es közönségből. Ám 2018-ban a banda megmutatta, miért is lettek egy, a kocsmák hátterében elgitározgató bagázsból a világ egyik legismertebb zenekara.
Ez tényleg csak majomkodás volt
Hiába vártuk annyira, az Arctic Monkeys soproni koncertje eddig az év csalódása. Volt, zárónap.
Szerencsére az AM idén is egy igazán élvezetes koncertet adott. Mondjuk, fellépésük első felében néha úgy éreztem magamat, mintha hívatlanul jelentem volna meg a próbájukon, eleinte szinte teljesen kizárták a közönséget. Az asztrálkivetítés-szerű jelenlét viszont nem ment a minőség rovására, a srácok lemezminőségben nyomták a dalokat, szerencsére a hangosítás is rendben volt, így Matt Helders, Jamie Cook és Nick O’Malley sem biodíszletként funkcionáltak Turner mellett, sőt.
A srácok mindent beleadtak a zenélésbe.
Majd amint a frontember levette dzsekijét és felcsapta napszemüvegét, lélekben is megérkezett a Sziget nagyszínpadára, eltűnt az introvertált kisfiú, akit a szülei kényszerítettek rá, hogy zenéljen a rokonság előtt, és megjelent a világsztár.
A közönség soraiban már a koncert elején sem volt gond a hangulattal, de még ahhoz képest is kezdett egyre jobban belelazulni mindenki a zenébe. Az AM rendelkezik egy megmagyarázhatatlan erotikus kisugárzással, amire a tömegben férfiak és nők egyaránt könnyedén rá tudnak csatlakozni. Egészen szürreális élmény volt körbenézni és azt látni, hogy a csápoló tömeg szétszórt tagjai miként találnak egymás társaságára a hatalmas térben. Habár ezt a közeledést valószínűleg segítette a koncert előtt bedobott kiss cam, azaz a csókkamera, ami fiú és lány baráti társaságokat egyaránt smárolásra és szájra puszira késztetett.
A testnedvek úgy cserélődtek, mintha sosem lett volna pandémia.
A színpadkép letisztult volt, egyszerű és elegáns. Egy világító kör helyezkedett el a színpad közepén, a szálló por pedig úgy törte meg a fényeket, hogy biztosított a zenekar számára egy állandó szépia-hatást, ami eléggé passzol az Arctic Monkeys világába. Általában mindig egy domináns szín uralkodott a színpadon, amikor ez épp a vörös volt, akkor azért néha átcsapott a minimalista hangulat Bolondos dallamokba.
A jelenlévők közül többen is a banda pólójába csomagolták magukat, már persze azok, akik még hajlandóak voltak a felsőtestüket textíliával borítani, ugyanis az idei Szigeten láthatóan már nem divat a ruha. Viszont az AM-felsők bizonyították, hogy rengetegen csak miattuk jöttek ki a zárónapra, ennek megfelelően sokan voltak magyarok. A koncert alatt több sláger is felcsendült, többek között természetesen a Why'd You Only Call Me When You're High?, az Arabella és persze nálunk is elénekelték a Do I Wanna Know? című számukat.
Majd jött az 505 című sláger, amelynek a végeztével a tagok úgy vonultak le a színpadról, mintha ott se lettek volna. Se szó, se beszéd. A közönség hirtelen nem is tudta, hogy mi történik, vajon a srácok már Sheffield egy kocsmájában feleseznek, vagy a takarásban várják, hogy visszajöjjenek adni egy kis ráadást? Költői túlzással, de a tömeg néma csendben, ám gyökeret eresztett lábakkal várt.

Úgy tűnik, a telepatikus visszataps is elég volt nekik, mert az Arctic Monkeys színpadra állt, hogy még három számot eljátsszon a Szigeten. De ahogy minden jó, így ez a koncert is véget ért, méghozzá az R U Mine? című dallal, amire már igazi táncos bulihangulat kerekedett több helyen. Ha a pultoknál bulizó tömegről feltöltenénk néma videókat, könnyen összetéveszthetnénk a hangulatot egy Fenyő Miklós-koncerttel.
A koncert végeztével több beszélgetésfoszlányt csíptem el, és nem hallottam olyat, akinek maradt volna hiányérzete a bandától. Mondjuk, WC-lehúzással elfedni próbált hányást sajnos igen, de hát hozzátartozik a Sziget szépségéhez.
Ahogy a nagy találkozások is. Fültanúja voltam, ahogy egy portugál fiú – ez kiderült a későbbi beszélgetésből – a lehető legnagyobb döbbenettel a hangjában nekiszegezi a következő kérdést egy vele szembejövő lánynak:
Bocsánat, de nem te vagy a szomszédom?
De. Ő volt.
(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)