Ezért fontos feldolgoznunk felmenőink traumáit is

Egyrészt iszonyúan szerencsések vagyunk, hogy egy olyan korban élhetünk, ahol nem csak elfogadottnak, még menőnek is számít foglalkozni a saját lelkünk mellett a transzgenerációs örökségekkel is. Az elmúlt években ennek divatja van, itthon Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyve indította el a hullámot, de rajta kívül is rengeteg szakember beszél annak a fontosságáról, hogy megértsük és felfejtsük az öröklődő mintákat.

Másrészt mindez egyszerre teher is, hiszen onnantól kezdve, hogy elérhetővé válik számunkra a tudás, hogy mit és miért teszünk a saját életünkben, a felelősség is a miénk, nem lehet külső tényezőket okolni a saját viselkedésünk miatt.

De mi van azokkal, akiknek nincs lehetőségük elmerengeni felmenőik történetein, mert árvák, vagy már nem él senki, akitől kérdezhetnének, esetleg csak abban szocializálódtak, hogy a kérdéseket nem szabad feltenni?

Légrádi Gergely új regénye a mindent felemésztő hallgatás története, egy magába forduló, csorbult családfa rajza, amelynek ágai meghajlanak a generációs traumák és a kimondatlanul maradt szavak súlya alatt.

A fekete csönd

A regény egy család négy tagjának hangján szólal meg. Először, hosszú fejezeteken át Andris monológján keresztül ismerkedhetünk meg a fiúval, az anyjával, az apjával és a nagyapjával. Az időben ugrálva dobálja elénk a könyv azokat a mozaikdarabokat, amelyeket ha gondosan átnézünk, forgatgatunk, előbb-utóbb össze tudjuk illeszteni őket, hogy teljes képet kapjunk a családról.

A dologban az az érdekes, hogy csak nekünk, az olvasóknak áll rendelkezésre minden puzzle-darab, a szereplők foltokban hiányos képeket látnak, amit csak akkor tudnának értelmezni, ha összedobnák, amijük van. Ám erre nincs esély.

Többféle csönd létezik. Van az a csönd, amely jobban fáj, mint bármilyen sértő szó. Az a fajta, ami sebeket ejt, rátelepszik az életünkre, és mindent tönkretesz. Ami hosszú távon fejti ki mérgező hatását. Légrádi könyvében rengeteg a betű, a szavak izgalmas mondatokat alkotnak, a legbeszédesebb mégis az, ami nincs leírva. Ennek megfelelően a párbeszéd is ritka a fejezetekben.

Múlttalan történet

Eszméletlen írói bravúr, amit Légrádi ezzel a könyvvel véghez vitt. Úgy tudja rávenni az olvasót arra, hogy saját életére reflektáljon, hogy ahhoz sem a történettel, sem a szereplőkkel nem kell azonosulnia. Az író szinte észrevehetetlenül irányítja a figyelmet a szereplőkről az olvasóra.

Légrádi Gergely ezt a könyvét egyik saját novellájának továbbgondolásából írta, és azt próbálta belesűríteni a mondataiba, amire ő sem tudja a választ.

Izgat a múlt feldolgozatlansága

− árulta el a könyvbemutatón, amelyet a Katona József Színházban, a K:antinban tartottak.

Hogy ez mégis mit jelent? Azt, hogy számára nagyon izgalmas jelenség, hogy rengeteg jelenbéli tettünk egy-egy múltbéli tapasztalatból táplálkozik.

Regényének egyik központi alakja, Andris múlttalan történetben nőtt fel, és kapaszkodókat keres az életében, amelyekre támaszkodhat. Mivel egy-egy szereplő csak a saját szemszögéből tudja elmesélni a történetet, Légrádi úgy döntött, hogy közben a család többi tagját is valamilyen szinten megszólaltatja. 

A könyv könnyedén szippantja be az olvasót, és tudattalan múltfeldolgozásra készteti. Olvasmányos, érdekes, kicsit fájdalmas, de tanulságos megvizsgálni a család életét, és felfedezni azokat a pontokat, amikor megvolt az esély a gyógyulásra, mégsem éltek vele. Minden nehézsége ellenére a mű rengeteg szép pillanatot is rejt, olyan életszerű szituációkat, amelyektől a karakterek valóban elkezdenek élni.

A cím arra utal, hogy a megbeszélnivalókat mindig csak halasztjuk: majd alkalomadtán, egyszer, talán, ha. Pedig alkalmakból sem tudjuk, hogy mennyi jutott, amit ma megbeszélhetünk, nem érdemes holnapra halasztani. A borító a könyv ismeretében ötletes, ám anélkül nem feltétlenül olyan figyelemfelkeltő, hogy leemelje az ember a polcról, pedig érdemes.

Az Alkalomadtán a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)