Ebben a skandináv krimiben (nem) minden az, aminek látszik

Skandináv krimit olvasni – ahogy azt apámtól egy életre megtanultam – nem hobbi, hanem életérzés. Jelenjen meg a legújabb Jo Nesbo, Stieg Larsson, David Lagercrantz vagy Hjorth és Rosenfeldt regény, előre borítékolható, hogy a kötet már aznap a nappali könyvespolcán lesz.

Jómagam kevésbé vagyok a műfaj megszállottja, de néhány skandináv krimin korábban én is átrágtam magam. Nemrég egy finn filmkritikus, Martta Kaukonen első regénye, a Kövesd a pillangót! ragadta meg a figyelmem. Az ajánló azonnal eszembe juttatta a kedvenc sorozatomat – Killing Eve –, így beszereztem a könyvet, és igyekeztem elfogulatlanul olvasni.

Ki üldöz kit?

A regény egy fiatal sorozatgyilkos nő és egy menő, középkorú terapeuta macska-egér harcára fókuszál – igaz, a kötetből számomra ez a szál volt a legunalmasabb, holott ezért szúrtam ki magamnak a könyvet.

A rövid fejezetekkel alapvetően nincs bajom, sőt szeretem is azokat, de ebben a regényben már-már botrányosan rövidek a fejezetek. Egy-két, legfeljebb három oldalból állnak, ráadásul nincs egy központi narrátor, hanem négy karakter meséli el a történtet a saját szemszögéből. A tér- és időbeli ugrálás folyamatosan megakasztja a történetet, beleélni magunkat egy-egy fejezetbe igazi kihívás (holott a téma valóban izgalmas).

A történet tele van plot twisttel, ennek ellenére eléggé kiszámíthatók ezek a fordulatok. A karakterek szinte minden fejezetben elmondják magukról, hogy nem azok, akiknek látszanak, így az olvasó végig ezzel a mentalitással falja a sorokat. (A hibák ellenére olvasmányos regényről beszélünk, tehát valóban gyorsan halad vele az ember).  

Komolytalan hatás

A karakterek túlzott (ön)jellemzése mellett zavaró, hogy minden fejezet hatásvadász, gagyinak tűnő mondatokkal zárul. Néhány ilyen kaliberű kifejezéssel még nem is lenne probléma, hiszen fenntartja az érdeklődést, de minden fejezetet nagyzoló szavakkal zárni felesleges és semmit nem ad hozzá a történethez.

A regény mondandója alapvetően izgalmas és érdekes lenne, a karakterek pedig mind sokoldalú szereplők, de a komolytalan, túl személyesnek tűnő, kimondottan az olvasónak címzett mondatok elvesznek az olvasási élményből. 

A regény háromnegyedéig nem derül fény szinte semmire, a karakterek ugyanazt a szöveget mantrázzák, a könyv utolsó fejezeteiben azonban szokatlanul felgyorsul a tempó, az írónő egyszerre varrja el a szálakat, ezáltal pedig a kötet összecsapott lezárással ér véget.

(Borítókép: Gáll Anna / Index)