Ha ez a darázs megcsíp, életünk végéig tudnánk ordítani a fájdalomtól

Láthatóan és érezhetően véget ért az előadás, de senki sem tapsol. A színészek feltápászkodnak a félhomályban, beállnak egymás mellé, megfogják egymás kezét, és várnak. Tudom, hogy most kéne jönnie annak a mozdulatnak, amit gyerekkora óta mindenkibe belekódoltak: hangot kell generálni tenyerünk ritmikus összeütésével. Nem megy. Mellettem is mindenki le van fagyva. Aztán valaki elkezdni, többen erőtlenül folytatjuk, egészen odáig, hogy a két színésznő már hetedjére jön vissza a takarásból meghajolni.

Na, jó volt? Hogy tetszett?

– kapom a kérdéseket a Darázs Budapesti bemutatója után. Ugyanazt érzem, mint a tapsnál.

Nagyon ritka az a színházi pillanat, amikor a darab vége – vagy egésze – sokkolja a közönséget, még ritkább az, amikor ilyen sokáig csend honol a nézőtéren. De a látszat ellenére ez jó jel. Ördög Tamás Darázs rendezése hatni akar, és beteljesíti a célját. Miközben írom ezeket a sorokat, a pulzusom megemelkedik, mintha csak újra ott ülnék, és megint átélném az egészet. Egy előadás, amit örülök, hogy láttam, kötelezővé tenném, de soha többé nem akarom még egyszer megnézni.

A Delta Produkció előadása az első pillanattól beszippantja az embert. A babarózsaszín díszlet, amelynek kialakítása is beszédes, Balázs Juli munkája, őt dicséri a jelmez is. Az elhúzott függönyre hosszan vetítenek, a darab lényegében színészek nélkül indul. Két régi osztálytársnő találkozik húsz év után, akikről megtudjuk, hogy bár hatodikban jóban voltak, hetedikben és nyolcadikban történt valami, ami a két nő egész későbbi életét meghatározta, csak épp másképp.

Bár a felvételről lejátszott jelenet elég hosszú, mégsem unalmas. Az egész előadás dinamikája és lendülete patikamérlegen van kiszámolva ahhoz, hogy a nézőnek tudat alatt legyen némi ideje elraktározni, amit lát, felfogni fontos részleteket, de annyi lehetőséget már nem ad, hogy hosszan elmerengjünk a látottakon és hallottakon, hogy magunkban tippelgessünk a lehetséges miértekről. Ám a sok sejtetés ellenére tökéletes tempóban adagolja az információkat.

Kitörésre vár

Sodró Eliza fenomenálisan alakítja a szép szóval egyszerű – csúnyábban, de valóságközelibben megfogalmazva prosztó – karaktert. Kiss-Végh Emőke pedig hol ilyen, hol olyan, csak kapkodjuk a fejünket, és próbáljuk eldönteni, hogy merjünk-e szimpatizálni a karakterrel, vagy kezeljük fenntartásokkal. Kettejük kémiája pedig erős, egy pillanatig nem lehet megkérdőjelezni, hogy egyszer a múltban ők osztálytársak voltak, a kimondatlan fájdalmak és sérelmek pedig végig a felszínen vannak, kitörésre várva.

Az egyik pillanatban a felnőttet mutatják meg, a másik pillanatban ezekből a sokat megélt nőkből felsejlik a gyermek, ahogy az sok emberrel hasonlóképp történik, ha olyannal fut össze, aki régen meghatározta a múltját. Ilyenkor hiába minden, eltelhettek akár évtizedek, kicsit újra azokká a személyekké válunk, akik akkoriban voltunk.

Nézőként szépen lassan avatódunk be a sztoriba, a múlt és a jelen morzsáit felváltva szedegetjük össze. A fókusz egy múltbéli esemény feldolgozásán vagy annak fel nem dolgozottságán van.

És hogy miért Darázs? Erről az alkotókkal is beszélgettünk korábban. Létezik egy darázsfajta, amelynek a csípése olyan erős idegmérget juttat áldozata szervezetébe, hogy az percekre lebénul. Még egy ember is. Állítólag ez a csípés okozza az egyik legnagyobb és legelviselhetetlenebb fizikai fájdalmat, amitől hosszú percekig csak ordítani tudnánk.

A darab azt a kérdést veti fel, hogy

• vajon a fiatalkori traumák is lehetnek ennyire fájdalmasak?, illetve
• mit tennénk meg azért, hogy szabaduljunk tőlük?

Az előadás egy felvonás, szünet nélkül, de nem is lehetne megszakítani. Morgan Lloyd Malcolm műve alapból erős, ez a produkció pedig még rátett pár lapáttal. A két színész iszonyatosan nagy munkát rak bele, ami később meghálálja magát. Hiába tartott sokáig a taps a hosszú sokkos szünet után, az igazi hatását az előadás úgy fejti ki, ahogy egyik fő témája. Beférkőzik a bőr alá, hogy akkor jöjjön elő, amikor nem számítunk rá.

A téma iszonyatosan fontos, és remek, hogy lassan divattá válik az iskolai zaklatásról beszélni. Az iskola ugyanis olyan terep, ahol a gyerekek kicsit magukra vannak hagyva. Míg otthon a szülők szabályaik szerint élnek, tanórákon az oktatóknak kell megfelelni, szünetekben tudják próbálgatni a határaikat. Kialakítanak egy saját társadalmat az osztályterem falain belül.

És ahogy a társadalmunkat is a múlt határozza meg, így ezeket a mikrotársadalmakat is, csak itt az egyéneké. Pont ezért nem csak a gyerekekkel kell és érdemes erről beszélni, először talán mindenkinek magában kell rendbe tennie saját tapasztalatait ahhoz, hogy felismerje később, ha a saját gyermekével gond van. De gyerek nélkül sem árt a régi traumákat feldolgozni, és ennek mikéntje sem elhanyagolható kérdés.

A darabot kizárólag 18 éven felülieknek ajánlanám, de nekik bátran, ugyanis a Darázs kemény témája mellett fordulatokkal teli és izgalmas, fekete humorral átitatott előadás, amit a két színésznő tesz igazán felejthetetlenné. 

(Borítókép: Gordon Eszter)