A legjobb dolog, amit színházban láthatunk

Már többször írtunk az Operabeavatóról, ennek pedig egyetlen oka van. Ez az egyik legjobb dolog, ami színházban történhet velünk, viszont esetében érvényesül a Chokito-effektus,

Ami azt jelenti, hogy az opera szóra az emberek jelentős hányada sóbálványátkot szór saját magára, megmerevedik, lefagyott képzelőerővel pedig nehéz nyitottnak maradni bármire. Márpedig ez az egész nagyon „finom”, tehát megéri azoknak is tenni vele egy próbát, akik a mai napig nem heverték ki traumatizált énekóráikat, vagy egy esetleges félrement opera-előadást.

Mert az Operabeavató nem opera-előadás, hiába ez a műfaj van főszerepben, viszont annyi biztos, hogy egy este elég ahhoz, hogy onnantól kezdve az ária szó hallatán ne gyomorgörcs fogjon el bennünket. Röviden összefoglalva, hogy mire lehet számítani egy operabeavatón:

A sok nevetésről Dinyés Dániel zeneszerző, karmester és Göttinger Pál színész, rendező „tehet”, akik a humor egész skáláján próbálják őrült nagy tudásukat átadni a teljesen laikusok számára is, a prosztótól egészen a nagyon réteg, popkultutálásokon át a magas műveltség talajáról származó anekdotákig.

Viszont amellett, hogy az egész Operabeavató – minden túlzás nélkül – viccesebb, mint bármelyik itthoni standup-előadás, rengeteg információt és tudást is ad, és itt jön a döbbenet a történetbe. Ugyanis a két férfi a maguk területét zseniálisan, rendkívül nagy tudásukat pedig játszi könnyedséggel közvetíti, méghozzá úgy, hogy azonnal megértjük őket, de mindezzel párhuzamosan arra is rádöbbent, mennyi mindent nem tudunk.

Azért nem ezzel az érvvel kezdtem ódámat a sorozathoz, mert az okosodás sokak számára nem fő szempont, ha szórakozni vágynak, de itt pont az történik, hogy játszva, hangos hahotákkal fűszerezve, akaratlanul is tanulunk valamit, miközben óhatatlanul fejlődik a hallásunk, nyitottá válunk zenei gondolatokra, és tudat alatt jobban fogjuk érteni a helyzeteket, szituációkat, nemcsak akkor, ha színházba megyünk, hanem az életben is.

Beavatás két helyszínen

Bár e két utóbbi pozitív mellékhatás leginkább akkor érvényesül, ha nem csak egy Operabeavatóra látogatunk el. Ugyanis sorozatról beszélünk, ami felölel egy évadot, de részletekben, kihagyásokkal, vagy csak egy kiválasztott előadást nézve is tökéletesen komplex élményt nyújt. És bár az olyan néző, aki egy előadás után nem lesz függője a sorozatnak, amúgy is ritka, mint a fehér holló, azért leírom, hogy tényleg megéri fokozni az élvezeteket, és legalább két beavatóra ellátogatni.

Annál is inkább, hiszen az idei évadtól már kétféle tematikájú Operabeavatóval is találkozhatunk. Eddigi bázisukon, a Hatszín teátrumban indult el az új sorozat, a Rendező közbeszól, ahol minden előadáson egy választott érzelem vagy tematika mentén szedik atomjaira az aktuális áriákat vagy duetteket. A tavalyi évad végén a hazugsággal adtak ízelítőt, a sorozat hivatalos premierjén a veszekedésre irányult a reflektorfény.

Ezzel párhuzamosan pedig elindult a Bánk bán-sorozat, méghozzá új helyszínen, a Magyar Zene Házában, ahol egész évadban Erkel Ferenc művét boncolgatja a műfaj két patológusa.

Mivel minden előadáson más művészeket hívnak meg, hogy a zenei elemzés után a rendező segítségével, egy rögtönzött rendelkezőpróbán felpakolják a jelenet alapjait, így külön izgalmat jelent, hogy az aktuális szereplők bravúros énekhangjuk mellett mennyire lazulnak bele az improvizációba, és milyen könnyedén csatlakoznak fel a Dinyés–Göttinger-páros humorára. A Hatszínben Horák Renáta és Erdős Attila a meghívott operaénekesek, és szerencsére úgy álltak hozzá az estéhez, mintha mindig is erre készültek volna.

Művészeti boncmesterek

Ugyanis a beavatókon mind Dinyés, mind Göttinger az egészségesnél kicsit cinikusabb módon állnak az adott művekhez. Ez tűnhet úgy, mintha kifiguráznák az aktuális darabot, de persze nem így van, csak kellő eltartásból jobban rálátnak az írói és szerzői szándékra. De a tisztelet és sokszor a rajongás is sugárzik belőlük. Ettől persze még viccesebb minden mondat, gesztus, utasítás, és hát a jelenetek is.

Persze akadnak olyan momentumok, amikor a műfaj feláll a boncasztalról, és nem engedi meg, hogy részleteiben vizsgáljuk. Ilyen pillanat volt a Magyar Zene Házában, amikor Kovácsházi István és Sándor Csaba elénekelték azokat a dalokat, amelyek elemzésre vártak. Kovácsházi rittyentett egy olyan Hazám, hazám áriát, hogy abba a frissen épült intézmény üvegfalai is beleremegtek. Olyan tapsot kapott, hogy valószínűleg van, aki még mindig ott ül és csapkodja össze a tenyerét. Sándor Csaba Petur Bordalát énekelte el, szinte már karakterből, amit szintén díjazott a nép.

De ez volt az a pillanat, amikor a boncteremben erőre kapott operát Dinyés és Göttinger egy mozdulattal visszaterítette, hogy mégiscsak a dolgok mélyére ásva megvizsgáljuk, mi végre ez a nagy ováció. És itt éreztem először az életben, hogy a két férfi önbizalmát meg lehet ingatni.

A tiszteletlenség a tisztelet velejárója

Ugyanis pofátlanságuk és szarkazmusuk az egyik kulcsa annak, hogy a néző tényleg meg tudja érteni a szerzői szándékokat, ám a Magyar Zene Házában a nagyobb helyszín, a több fény és szempár mintha kicsit óvatosságra intette volna őket, hogy ne legyenek olyan közvetlenek, ha Erkelről beszélnek, hiszen magyar. Donizettivel könnyebb viccelni, ez tagadhatatlan, mert nem jön elő közben a magyar lelkületű nézőközönségben a szunnyadó patrióta. Bízom benne, hogy csak az első alkalommal okozott ez némi zavart az űrben, mert a finomkodás és a mentegetőzés nem állt jól nekik.

Azért hála az égnek, nem fogták magukat vissza teljesen, csak egy icipicit. Azt például Dinyéstől megtudhattuk, hogy az olaszos, franciás zenei elemekkel tűzdelt magyar operát Erkel miért ötvözte a verbunkossal. Nem szabad elfelejteni, hogy a mű a Habsburg Birodalomban született, de olyan korszakában, amikor lélekben már kerestük a nemzeti szuverenitásunkat, és ki akartuk fejezni magyarságunkat.

Igen ám, de az évszázadok alatt folyton megszállt népünk a túléléshez hellyel-közzel integrálta elnyomóink kultúráját is. Ez egyrészt lenyűgöző, másrészt viszont megnehezítette azt, hogy egyértelműen meg tudjuk mondani, mi magyar. Zenében például ebben a korban a cigányzene volt az, ami kilógott, és nem illett bele a többi nemzet zenei palettájába, így logikusan jött a következtetés, hogy akkor ez lesz az. Így született a Bánk bán, és a néhol rejtettebb, néhol felvállaltabb cigányzene

A Bánk bánt lehet szeretni és nem szeretni. Ám azt tapasztalatból tudom mondani, hogy amennyiben az utóbbi kategóriába tartozunk, és a zenei világa netán nem dobogtatja meg honfiúi vagy honleányi szívünket, az Operabeavató akkor sem okoz csalódást.

A Hatszínben és a Magyar Zene Házában is élmény volt látni, hogy fiatalok, középkorúak és idősebbek is egyaránt lelkesednek, isszák az előadók szavait, és közösen nevetnek minden poénon. Valószínűleg ez a sorozat a legjobb választás akkor, ha több generáció közösen szeretne jól szórakozni, ugyanis az idősebbek a humorhoz lazulnak, a fiatalabbak pedig a humor nyelvén okosodhatnak.

(Borítókép: Gordon Eszter)