O’Farrell már-már lírai, 2020-as regénye tökéletesen beleillik a klasszikus hangzásvilágba, mi több, néhány éven belül könnyen bekerülhet a „kánonba”, vagyis a világirodalom kiemelt alkotásai közé, amelyet kötelező olvasmányként adnak fel az iskolák. A kötet 2020-ban a Women’s Prize for Fiction győztes alkotása lett.
A Hamnet név hallatán a legtöbb drámakedvelőben egyből felmerülhet a kérdés, a kötet vajon kapcsolódik-e William Shakespeare-hez, illetve a Hamlet című tragédiájához. Annak ellenére, hogy a könyvben egyszer sincs megemlítve a leghíresebb drámaíró neve, a környezet (Shakespeare szülőhelye, Stratford-upon-Avon), valamint könyvbéli családja és foglalkozása is megegyezik a valósággal, a kötet tehát valóban Shakespeare életéből ragad ki egy hatalmas szeletet, a végén pedig természetesen szó esik a Hamletről is.
O’Farrell a regényt ezzel szemben nem a drámaíró, hanem felesége, Agnes szemszögéből írta.
A történet Shakespeare Hamnet nevű fiának halálában csúcsosodik ki, ám a könyv háromnegyedéig nem a kisfiún van a hangsúly, hanem Agnesen, a nő és színházi babérokra törő férje közös megpróbáltatásain, valamint Hamnet ikerhúga, Judith bubópestissel vívott harcán. Agnes személyén keresztül egy fiatal, a mostohaanyja által „kitagadott” nőből egy önzetlen, a gyermekeit időnként mégis elhanyagoló anyává váló asszony gondolatait, megpróbáltatásait és érzéseit ismerheti meg az olvasó.
A regény alapos kutatómunka eredménye. O’Farrell megelégelte, hogy Shakespeare 11 évesen meghalt fiáról szinte semmit nem maradt fent a populáris irodalomban, ezért szentelt egy – fiktív elemekkel tarkított – regényt a kisfiúnak. Az írónő nem szájbarágósan, hanem apró jelzésekkel, költői képekkel, hangokkal és illatokkal érzékelteti, milyen lehetett az Erzsébet-kori Angliában élni.
A történet (angol nyelven olvasva mindenképp) lírikus, verses hangzású, a mondatok csengése tovább fokozza a korabeli hangulatot, ám a szöveg – pontosabban a történetvezetés – időnként elnyújtottnak, túlírtnak hat, mintha sosem akarna kibontakozni a fő cselekményszál. A regény emiatt néha unalmassá és vontatottá válik, amin a hosszú fejezetek sem segítenek.
A regény két idősíkban játszódik: az egyik rész az szülők egymásra találását, a kapcsolat kibontakozását és nehézségeit mutatja be, míg a másik másfél évtizeddel később, a pestisjárvány idején, ikergyermekeik megbetegedésekor játszódik. Napjainkban egyre több író folyamodik a kettős történetvezetéshez, az időbeli ugráláshoz és a különböző nézőpontok egyenrangú megismertetéséhez.
A kettős történetszál, a cselekménysorok polarizált megjelenítése leginkább a kritikus résznél érhető tetten: míg Hamnet fejvesztve kutat az anyja után, a nő mit sem sejtve tesz-vesz a saját kis világában. A sietős léptek és a kimért mozdulatok diffúziója szépen kiemeli a jelenet súlyát, és kérdéseket vet fel az olvasóban.
Mi lett volna, ha az anya (vagy az apa) a kritikus pillanatban ott van gyermekei mellett?
O’Farrell gyakran nyúl a halál, a tönkrement házasság vagy a megőrülés témáihoz, nem csoda, hogy nyolcadik regénye is ezeket tárgyalja. A könyv sorsszerűsége, hogy 2020-ban, a koronavírus-járvány első évében íródott, vagyis a népet tizedelő pestisjárvány hangulata a regény születésekor nem volt idegen a szerzőnek: a járvány okozta pusztítás, az aggodalom, a szomorúság és az önostorozás képeit akár a valóságból is kiemelhette. O’Farrell azonban gyermekként maga is átesett egy súlyos betegségen, amely közel egy évig ágyhoz kötötte, első kézből számolt tehát be az élményeiről, és forgatta át azokat egy megható regénybe.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
