Fischer Iván tizenhét év tiltás után először engedélyezi művének hazai előadását

A világhírű zeneszerző-karmester 2022. október 17-én tette közzé felhívását:

Két hét alatt több százan jelentkeztek az új egyesületbe, amely 2022. november 16-án, 19-én és 20-án nyitókoncerteket tart Budapesten, a Rumbach zsinagógában.

Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesületet eredetileg 1909-ben alapították kultúraszerető zsidó polgárok. Ez a szervezet gondoskodott az állásukból elküldött zsidó művészek munkalehetőségéről 1939 és 1944 között.

A nyitókoncerten Fischer Iván műsorra tűzi az E gy német–jiddis kantáta  (eredetileg  Eine Deutsch-Jiddische Kantate ) című művét is, amelyet eddig Magyarországon nem adhattak elő.

Most viszont mégis

A zeneszerző-karmester 2005-ben szerezte  a 12 perces, szopránra, trombitára és vonószenekarra írt zeneművet . Az amszterdami bemutatót számos előadás követte Ausztriában, Belgiumban, Németországban, Spanyolországban és az USA-ban, a darabból több felvétel is készült, de a szerző mindeddig nem járult hozzá a magyarországi bemutatóhoz.

A tilalomról, valamint annak feloldásáról Fischer Iván kérésünkre az alábbi írásban foglalta össze gondolatait, amelyet szó szerint közlünk:

„A mi családunk már több generáció óta nem volt vallásos, de a zsidó hagyományokat szerettük. Néha elmentünk egy-egy ünnepre, ahol egy szót se értettünk a héber szövegből, leselkedtünk a szomszédoknál, hogy hova kell éppen lapozni az imakönyvben. Sagschon, mondták a szüleim, nem értjük, mi már ilyen am-hoórecek vagyunk, analfabéták.

a nácikat és a nyilasokat apám primitív hordának tekintette, hál isten eltűntek, sóhajtott.

Az ő családja Budapesten bujkálva élte át a vészkorszakot, csak egy unokatestvérem halt meg Bergen-Belsenben, őt máig gyászoljuk. Anyám kevésbé volt szerencsés, egyedül maradt, egész családját kiirtották. Szüleim a háború után nekünk paradicsomi gyerekkort biztosítottak, és mindenekelőtt a kultúrának éltek. Az ebédlőasztal körül csak a művészet, leginkább a zene volt a téma, hosszú vitákba bonyolódtunk, hogy mi a különbség Furtwängler és Toscanini Schubert-interpretációja között.

A Farkasréti zsidó temetőben a bejárathoz közel magaslik az egyik legendás nagybácsi − a húszas években elhunyt Baracs Károly − sírköve, aki neves Goethe-kutató volt, a budai hitközség elnöke. Amikor mi, gyerekek, elmentünk mellette, hatalmas, márványból faragott könyvön egy Goethe-verset olvashattunk ott – németül.

Erről szól az én kis kantátám. Évtizedekig forgott a fejemben, hogy mit keres egy német vers a magyar zsidó temetőben azok után, amik megtörténtek. Hogy miért imádjuk mi fanatikus szeretettel a német kultúrát?

A kantáta jiddis részeiben egy anya énekel, miközben alvásba ringatja a gyerekét, egy másik versben a gyerek elbújik, végignézi anyja lelövését, majd magára ölti a halott ingét, hogy érezze kicsit még a teste melegét. Emellett halljuk a német verseket, Rilkét és Goethét, utoljára az említett sírfeliratot. Ki akartam magamból írni ezt a lehetetlen kettősséget, azzal a belső békével, ahogy bennem a gyász és az európai, ezen belül a német kultúra szeretete él. Át akartam adni ezt a harmóniát.

De tartottam attól, hogy ez itthon nem sikerül.

Ennek több oka is lehet. Sok szó esik arról, hogy a bűnösök miért hárítanak minden felelősséget a németekre. Ez engem is felháborít, hiszen az én családtagjaimat is magyar csendőrök hurcolták ki lakásaikból, és kényszerítették vagonokba. Vitathatatlan, hogy nálunk nem eléggé történt meg a szembenézés, és érthető, hogy sokan rejtegetik zsidó származásukat. Emellett az elmúlt százötven évben a magyar zsidó értelmiség folyamatosan azt bizonygatta, hogy hazafiságuk vagy szakmai eredményeik teljesen függetlenek zsidó származásuktól.

Most ajándékot kaptunk, a gyönyörű Rumbach zsinagógát, őseink egyik imaházát. Korábban soha nem helyeseltem, a halottakkal szemben tiszteletlenségnek éreztem, ha ezeket a rendbehozott, de hívek nélkül maradt épületeket más célra használják. De most szerencsére érzékenyebben nyúltak az illetékesek a felújításhoz, van itt tóraszekrény, bima, lesznek istentiszteletek, de a szándék szerint kulturális rendezvények is.

Ezt most lehetőségnek érzem, és ezért kezdeményeztem az OMIKE újraélesztését. Bátorít, hogy a Mazsihisz és más fontos szervezetek, kiváló emberek is részt vesznek ebben. Jöjjenek be ide a vallásosak mellett minél többen a már nem vallásos zsidók is, érezzék az összetartozást, az öntudatot, miközben hallgassanak világi zenét, világi irodalmat. Talán fejlődik bennük az a belső béke, ami bennem is van, és ami lehetővé teszi nekem, hogy öntudatos zsidóként egész életemben a tulajdonképpen keresztény gyökerű művészetet szolgáljam. Abban bízom, talán a hely szelleme miatt sokan megérzik majd az én kis kantátám harmóniáját, belső békéjét.”

(Borítókép: Kallos Bea / MTI)