A budai szabadkőműves központban balettoztam

Budapesthez mindenkinek van valamilyen viszonya. Vagy rajong érte, vagy viszolyog tőle, akadnak, akik csak ott tudják elképzelni az életet, és rengetegen nem tartják élhetőnek, de annyi biztos, hogy senki sem közömbös iránta.

Kordos Szabolcs Egy város titkai – Budapesti legendák – Legendás budapestiek című könyve olyan, mint egy első randit megelőző, éjszakába nyúló levelezés, ha elolvassuk, más szemmel, figyelmesebben, érdeklődve vetjük bele magunkat legközelebb az ország vízfejének életébe, akkor is, ha csak munkába tartunk, vagy átutazóban vagyunk.

nem is köszönthetnénk szebben a jövőre 150 éves öreg hölgyet – vagy idős urat, esetleg úrhölgyet, kinek hogy tetszik –, mint hogy kicsit jobban megismerjük. Erre remek módszer elmerülni Kordos Szabolcs összegyűjtött történeteiben Huszár Dávid fotóit nézegetve.

Ugyan én azoknak a táborát erősítem, akik rajonganak Budapestért, minden róla szóló könyv, vagy akár városi séta érdekel, még nekem is rengeteg újdonságot rejtett ez a munka. Most tudtam meg például, hogy

• gyerekként a budai szabadkőműves központban balettoztam,
• ott tisztíttattam ruhát, ahol anno Gobbi Hilda,
• voltam szerelmes olyan lakásban, ahol régen kéjnők színlelték ezt az érzést pesti uraknak.

Egészen más hangulattal sétálunk a belváros forgatagában, ha az épületekre pillantva szerelmek, csalódások, tragédiák elevenednek meg a szemünk előtt. A Mai Manó épületéről például a könyv nyomán eszünkbe jut Senger Mária, ismertebb nevén Miss Arizona, alias Sugár Mici, aki zeneszerző és artista férjével, Rozsnyai Sándorral annak idején megvásárolta mai Mai Manó ikonikus épületét, hogy az udvarában felépítsék az Arizona mulatót, a helyet, ahol

A mulatónak állítólag még a gépháza is látványosságnak számított, minden mozgott, a páholyok például liftként is működtek, az asztalokon telefonok voltak, amivel a szomszéd asztalhoz is oda lehetett szólni, a lépcsők világítottak és zenéltek, a táncoslányok pedig szó szerint a csillárról lógtak. 

A háború közeledtével minden megváltozott. A csillogás helyét átvette a bizalmatlankodás, a nézőteret kémek lepték el. Rozsnyai Sándor zsidó származású volt, így először neki, majd Micivel közös fiuknak, Rozsnyai Lajosnak is le kellett mondania a cég tulajdonjogáról. Sugár Mici tudta, hogy nehéz idők jönnek, így eladta ingóságait, a pénzből pedig drágaköveket vásárolt.

Amikor Lajos megkapta második behívóját a munkaszolgálatra, főbe lőtte magát a mulató falai között. Az összetört Miss Arizona ezek után drágakövekből próbálta megvásárolni férje életét, hogy legalább őt mentse. Bár többször is megvesztegette a hatóságokat, 1944 márciusában a Gestapo elhurcolta a férfit. Az Arizona utolsó előadása ugyanebben az évben decemberben volt. Mici állítólag mindent próbált megtenni férje szabadon bocsátásáért, de nem sikerült neki. Senger Máriát állítólag akkor látták utoljára, amikor beszállt egy fekete autóba, ami után feltehetően a Dunába lőtték.

Szerelem, fényűzés, tragédiák sora, és még csak a Nagymező utcában vagyunk, Kordos könyve pedig negyvenöt fejezetet tartalmaz, melyekben a múlt elfeledett történetei mellett a jelen titkaival is foglalkozik. Nyomába ered például 0036 MARK utcai művésznek, akinek hála a belvárost ellepték az újraértelmezett rajzfilmfigurák. Ilyen az a két graffiti mellé beékelt Antall József-ábrázolás, aki Dagobert bácsival és annak unokáival kapott helyet egy ház falán, reflektálva ezzel arra, amikor 1993. december 12-én megszakították a tévében a Kacsameséket, hogy hírt adjanak a miniszterelnök haláláról.

Az Egy város titkai összes fejezete érdekes, egyetlen olyan történet sem kapott helyet a könyvben, amiből ne lehetne filmet forgatni. Az archív fotók és Huszár Dávid jelenkori képei segítik az olvasót abban, hogy a képzelőerőnket megsegítő fotók segítségével vissza tudjunk utazni az időben, vagy könnyebben összekössük a helyszíneket, épületeket a történetekkel. Ha például legközelebb elsétálunk az Anker-palota mellett, ne a forgalom és a rengeteg külföldi vonja el a figyelmünket, hanem Hofi Gézát lássuk magunk előtt, aki ide járt haza.

A fejezetek rövidek, olvasmányosak, és kicsit sem megterhelők, mégis sok információt tartalmaznak. Megállapítható, hogy Kordos alapos kutatómunkát végzett, rengeteg forrást gyűjtött, és nem volt lusta leülni rengeteg emberrel beszélgetni, hogy minél érdekesebb történetekkel tudja szórakoztatni az olvasót. 

Az általa továbbított információk birtokában Budapest cinkos szövetségesünk lesz, régi barátunk, olyan ismerősünk, akinek minél többet tudunk a titkairól, annál jobban kötődünk majd hozzá.

Ha besétálunk egy Király utcai bérházba, ahol falba ékelt fémkampókat látunk, lelki szemeink előtt ledér nőcskék cikázhatnak, akik azért kapaszkodnak a vasdarabba, hogy macskaként dörgölőzhessenek a piros lámpával megvilágított urakhoz.

Amíg mások a vonathoz sietnek a Déli pályaudvarnál, mi ősdínók lábnyomait kutatjuk a kövein. A Dunára nézve azt a szigetet is látjuk, ami ókori római fürdők romjait rejti, ám a hajóközlekedés érdekében elkaparták, így emléke egyfajta magyar Atlantiszként lebeg a folyó felett. 

(Borítókép: Kaszás Tamás/Index)