Megtaláltuk a 21. század egyik legnagyobb magyar festőjének életművét

Toszkánában találtam magam, meg Portugáliában, amikor beléptem az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet egyik irodájába, amelynek falán több Szirmai-festmény lóg. Könnyű bennük elmerülni, általuk útra kelni. A szépen kidolgozott művek némelyike felkavar, a formák, színek, alakok meg elgondolkodtatnak. A festmények – mint kirakósdarabok egymás mellett, alatt – tapétaként is funkcionálnak.

Itt beszélgettünk Kamondi Anitával, Szirmai Imre özvegyével, aki az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet neurológusprofesszora.

Szirmai Imre mindig magának és magából festett, és soha nem akart befutott festőművész lenni – meséli felesége. „Nem akart a művészetből megélni. Neurológus volt, mellette tudós, festő, író és költő. Mindezeken túl kiválóan főzött, remekül zongorázott és gitározott. Mindennap úszott, valamint a Balatont és a Velencei-tavat is többször körbebiciklizte.

Minden érdekelte, ami emberré teszi az embert. A művészet minden ága folyamatosan jelen volt az életében

– fogalmazott.  

Inkább az orvosi egyetem

Fiatalkori képeiből kevés van: egyrészt mert a költözködések során néhány elveszett, másrészt mert Szirmai több alkotását is átfestette. „Általános iskolai tanárnője azt mondta a szüleinek: »Imre jól fest, és a tehetségével kezdeni kellene valamit.« De azonkívül, hogy vettek neki vásznat meg ecsetet, nem szerették volna, hogy ezt a pályát válassza. Inkább az orvosi egyetem felé terelték.”

Szirmai Imre édesanyja rendkívül intelligens asszony volt, fogorvos mellett dolgozott asszisztensként a faluban. Egyebek mellett szorgalmazta, hogy a házukban legyen zongora, a gyermekeihez zongoratanár járt. Az édesapjuk az anyagi hátteret biztosította: bányában is dolgozott, hogy fiai továbbtanulhassanak, akkoriban ugyanis az egyetemi felvételinél előnyt jelentett, ha a szülő fizikai munkás.

Szirmai a nyugdíjba vonulása előtt inkább nagy méretű képeket festett. Egy kép elkészítése jellemzően több hónapig tartott. Olykor abbahagyta, könyvet írt, vagy tudományos cikkeket, előadásokat készített, majd visszatért a festményhez. Miután 2007-ben nyugdíjba ment, két évre – 2008 és 2010 között – feleségével Portugáliába költöztek, és Portóban egy neurofiziológiai laboratórumban dolgoztak. „Eközben beleszerettünk az ottani tájba, ugyanúgy, mint a Balaton-felvidékbe vagy Toszkánába. A Douro-völgyben, Portóban sok kép született, de megfestette Monsantót, a legportugálabbnak tartott kis falut is.”

Skóciában is elismerően bólintottak

A Szőlőültetvény a Douro-völgyben című kép 2008-ban született. „Ez a domb egy tájseb, amit az ember teljesen letarolt. Szőlőültetvények vannak ott, teraszos kialakításban, amelyek olyanok, mintha hegek lennének. A festmény egy jajkiáltás, azt látom benne, hogy sír a táj.

Ha kisütött a nap, menni kellett, festeni kellett az év bármely évszakában

– mondja a művész felesége. A képek nagy része a helyszínen készült. „Skóciában például én voltam a festőállvány, mert a tengerparton annyira fújt a szél. Két-három óráig tartottam a vásznat, amíg a férjem festett. A halászok a falu kocsmájából figyeltek bennünket, miközben itták a sörüket. Amikor bementünk a kocsmába, hogy felmelegedjünk, odajöttek, és megnézték a képet. Nem szóltak, de elismerően bólintottak, majd beszélgetést kezdeményeztek, de az akcentusuk miatt nem igazán értettük őket.”

Toszkána volt Szirmai másik kedvenc helyszíne. A toszkán vidékben a történelem és a táj vonzotta, a vidék, a régi udvarházak. Olyan helyekre jutottak el, amelyek a turistaútvonalakon nem szerepelnek.

Szerette lelassítani a világot

Kamondi Anita elmondta, hogy a férje gyakran kikérte a véleményét. „Szerette meghallgatni, hogy a filozofikus, istenes, angyalos képeiről mások mit mondtak. De senkit sem akart befolyásolni, megmondani, hogy mit gondoljon a műről. Mindig volt valami, ami a vizuális világ létrehozását elindította benne, ezek érzelmek, gondolatok, fájdalmak voltak, a betegségével kapcsolatban is. Ez szerintem az angyalos képeiben is benne van, amelyekből egy sorozat készült. Az első angyalos képet a műtétje után festette.”

A Kopernikusz (1999) nagyon áthallásos kép. Kamondi Anita úgy véli, a kép az alázatról is szól, és a mindenség elfogadását üzeni, ami a művész számára hosszú út volt.

A művészet, a festés egyfajta lassítás volt Szirmai Imre életében. Szerette lelassítani a világot, hogy mélységében lássa, érezze, ismerje és értékelje a dolgokat. Ilyen eszköz volt a természettel való kapcsolata is.

A Torony (2010–2011) nehéz kép, az alkotó sokat küzdött vele. Hosszú ideig készült, többször átfestette. William Golding A torony című műve ihlette, ebből fakad a kép ellentmondásossága is.

Képeket akart teremteni

Szirmai Imre monográfiáját S. Nagy Katalin művészettörténész készítette, ahogy a Széphárom Közösségi Térben megnyílt kiállítást is ő rendezte. Ez az életmű jelentőségét bizonyítja, hiszen a művészettörténész nem adja bármihez a nevét: mindig őszinte, megmondja, amit gondol, legyen az bármilyen kellemetlen. De amikor először meglátta a Szirmai-képeket, azt mondta: „Igen, ő festő!” 

S. Nagy Katalin az Indexnek azt mondta, nagyon érdekesnek találta, hogy valakinek, aki a tanult szakmájában maximálisan sikeres – egyetemi tanár, tankönyvíró, intézetigazgató –, annak miért fontos a festés. „Nem kiállítani akart, hanem képeket teremteni a látvány és a belső emlékei, érzetei alapján.”

Jó festő, jó művek, és ez a lényeg

– hangsúlyozta.

Szirmai képein elsősorban a zöld és szürkéskék színek dominálnak. „Szép, több jelentésű, érzelmeket és intellektust megmozgató színeket használ, a zöldjei nagyon kiműveltek, sejtelmesek, atmoszferikusak. De a szürkéskékjei is elképesztően atmoszférateremtőek. Ezekkel nyitja a teret a végtelen távolba” – magyarázta.

Szirmai filozofikusabb képein a vörös szín mindig megjelenik. „Ez kétségtelenül jelentős, de a festő inkább felhívó jelleggel, érzelmi megerősítésként használhatta. Azért is, mert ő maga érzelemgazdag, energikus ember volt. Sajnálom, hogy nem ismerhettem” – fűzte hozzá a művészettörténész.

Eredetiek, különösek és metafizikusak

Szirmai Imre sok tájképet festett, mert erősen vonzódott a természethez. S. Nagy Katalin szerint érdemes elgondolkodni fő motívumai – hegy, völgy, út, fák, óceán, víz – szimbolikus tartalmán. Imádta a Balaton-felvidéket, Zebegényt és környékét. A toszkán és az óceánközeli portugál tájélmények hatására Szirmainak egyre fontosabbá vált a tér nyitottsága, tágassága, mélysége és rétegzettsége. És mindaz, amit ez jelenthetett, jelképezett.

Szirmai a nyugdíjba vonulása (2007) után egyre inkább azzá a művésszé vált, akivé elkötelezettsége motiválta. Erről tanúskodik az Angyal-képek sorozata is. „Semmi dilettáns nincs a képeiben, szakmai értelemben sem” – hangsúlyozta a több mint egy tucat festőről monográfiát író szakember. Hozzátette, sajnálja, hogy Szirmainak már nem volt ideje több angyalos kép festésére, amelyek szerinte eredetiek, különösek, metafizikusak és furcsák.

Arról, hogy Szirmai Imre festményei bekerülnek-e a magyar képzőművészetbe, úgy véli, jórészt a hagyaték gondozóján múlik, hogy akarja-e menedzselni.

Most néhány képet el kellene adni például a Kieselbach Galériának vagy a Virág Judit Galériának, valamint szerencsés lenne műgyűjtőknek megmutatni

– vélekedett.

Az első lépés mindenesetre megtörtént, hiszen Kamondi Anita az Apostolok (1971–2000) című festményt a Pannonhalmi Főapátságnak ajándékozta. „Ezzel messzemenően egyetértettem, mert oda való, és nagyon fogják becsülni” – fogalmazott S. Nagy Katalin.

A Szirmai Imre festményeit bemutató kiállítást a Széphárom Galériában 2023. február 1. és március 31. között tekinthetik meg a látogatók.

(Borítókép: Németh Kata / Index)