Oravecz Imre: Még lassúbb is leszek, egészen lassú, sőt a végén mozdulatlanná válok

Oravecz Imre többek között arról beszélt, hogy

• gyerekként mi vonzotta a kínai regényekben,
• hogyan viszonyul az elmúláshoz,
• miért fontos számára a szemlélődés,
• mi az, amit a rendszerváltás óta nem tudott megírni,
• és szereti-e, ha ünneplik.

Olvas még kínai regényeket, mint gyerekkorában?

Egyáltalán nem, pedig talán érdemes lenne. Gyerekkoromban, az 1950-es években azért olvastam, mert nagy mennyiségben voltak az általános iskolai könyvtárban.

Mi vonzotta bennük?

Talán a „harcosok”, hogy háborúsak vagy cselekményesek voltak. A kínaiak küzdöttek bennük a megszálló japánokkal. Minden bizonnyal szocreál hamisságok voltak, de ezt nem tudtam, meg különben sem érdekelt volna, lőttek benne, és kész. Még az sem zavart, hogy a kínaiak mindig győztek, a japánok pedig mindig vereséget szenvedtek.

Gyerekként olyan regényeket szeretett olvasni, amelyekben párbeszédek voltak. Mi vonzotta ebben?

A rövidség. Gyorsabban el lehetett olvasni, mint a leíró részeket, amelyek ráadásul untattak is.

A megfelelő nap

A nyolcvanadik születésnapja alkalmából a Magvető Kiadó megjelentette A megfelelő nap című kötetét. Olvasás közben előbb „hazarepültem” a szülői ház udvarára, ahol még a ház és a mögötte lévő kerítés közé is benéztem, de aztán hamar ön mellett találtam magam, figyeltem, mit csinál, mit figyel. Azt, hogyan szemlélődik. Hogyan lassul le. Honnan ered a szemlélődő alkata?

Nem tudom, milyen alkat vagyok, pedig évtizedek óta figyelem magam. Ha szemlélődőnek lát a ház hátánál, ám legyek. Ami a lassulást illeti, azt egy ideje érzékelem. De ki lassuljon le, ha nem én, az öregember? Még lassúbb is leszek, egészen lassú, sőt a végén mozdulatlanná válok.

Hogyan és mikortól vált tudatossá a szemlélődés az életében? Ha azzá vált egyáltalán.

Szemlélődni csak tudatosan lehet, hiszen a szemlélődés a gondolkodás egyik fajtája. Enélkül csak nézelődünk, mélázunk. Nem tudom, mióta szemlélődöm úgy, ahogy kell, és még kevésbé, hogyan jöttem erre rá.

Az írás milyen keretet ad a szemlélődésnek?

Az írás, vagy nagyképűbben, az alkotás nem kerete semminek. Vagy írok, vagy szemlélődöm. A kettő együtt nem megy. Mikor írok, minden szellemi erőmmel a tárgyra koncentrálok. Mindamellett a szemlélődés fontos, nem csupán a művész, hanem mindenki életében. Aki soha nem szemlélődik, az nem néz magába, annak nincsen belső élete. Belső élet nélkül csak külső élet van, amely előbb-utóbb zátonyra fut.

Szajla fontos helyszín az életében és a műveiben is. Többször disszidált Amerikába, élt, dolgozott ott, de mindannyiszor visszajött. Egy interjúban azt mondta: Amerika felől találta meg Szajlát. Hol és hogyan jött a felismerés?

Az vitt vissza Szajlához, hogy egy pueblo indián népnek, a hopiknak a régmúltjában – erről könyvet is írtam – viszontláttam azokat az értékeket, amelyekre az elpusztított magyar paraszti társadalom épült, és amelyek éltették.

Amatőrként tekint magára

Ami az életművét illeti, már korábban megírta az öregség- és halálverseket, a mostani kötet azokkal kezdődik. Most milyen viszonyban van az elmúlással?

Nem írtam még meg azokat a verseket, még most is írom. Vagy mindig is azokat írtam. Petőfi huszonévesen írta a Szeptember végént, amely bízvást ebbe a kategóriába sorolható. Hogy hogyan viszonyulok az elmúláshoz? Aki tudni szeretné, az olvassa tőlem az ilyen verseimet. Vagy bármit, akár a regényemet is, hiszen így vagy úgy, de minden munkám erről vagy erről is szól.

Különös olyat hallani egy Kossuth-díjas költőtől, írótól, hogy amatőrnek látja magát. Milyen folyamat előzte meg, hogy így tekint magára?

Igen, amatőr vagyok. Ezen azt értem, hogy nem hivatásos, hiszen mindig csak úgy, mellékesen írtam, közben mindenféle kenyérkereső foglalkozásaim voltak. Ellentétben a profival, aki ennek szenteli az életét, mindent ennek rendel alá, és ha jól eladhatót ír, és még szerencséje is van, megél belőle. Ilyen egyszerű tehát. Nem volt semmiféle folyamat.

A pályája kezdetén hosszabb ideig be volt tiltva. Aztán egyszer azt is mondta: „Én úgy gondoltam, hogy abban a világban, amely új világnak ígérkezett a rendszerváltozás idején, lesz fórumom, ahol megírhatok bármit. Nem lett, mert mindenhol ott volt, van a politika.” Mi az, amit a rendszerváltás óta nem tudott megírni?

A rendszerváltozás csalódást okozott. De nem azért, mert ebből kifolyólag nem tudtam valamit megírni. Jobban mondva mégis azért. Nem a szépirodalmam látta kárát. Hanem azok a tárcák, publicisztikák, amelyeket az azóta eltelt évtizedekben nem írtam meg, mert nem kellettek volna sehol, vagy inkább nem kellettek volna, mint kellettek volna. Magyarán, egy rövidke időszaktól eltekintve az új világban nem volt, nem lett fórumom, ahol rendszeresen megszólalhattam volna, holott lett volna mondanivalóm, holott szerettem volna.

Hogyan látja, az aktuális társadalmi problémákkal van valami tennivalója az irodalomnak?

Az előző válaszom erre a kérdésre is válasz.

Azt szokta mondani, önnek az az irodalmi élet, amikor az író elmegy a könyvbemutatókra. Mennyire jár ilyen rendezvényekre?

Mondhattam valami hasonlót, de azt aligha, hogy csak ebből állna az irodalmi élet. Annál kevésbé, mert ha van egyáltalán ilyesmi, nem veszek részt benne, tehát nem tudhatom. Otthon ülő vagyok, nem hiszek a nyüzsgésben.

A 80. születésnapját a Magvető Caféban is megünnepelték tágas társaságban. Mennyire szereti, ha ünneplik önt?

Egyáltalán nem szeretem. 

Mit kívánhatunk önnek a születésnapja alkalmából?

Azt, hogy érjen véget az orosz–ukrán háború.

(Borítókép: Oravecz Imre 2016. április 13-án. Fotó: Kovács Tamás / MTI)