Vámos Miklós: Az egyik szekértábor állandóan nyilakat lődöz rám

Vámos Miklós egyebek mellett arról beszélt, hogy 

• Miért szeret limericket írni kávéházakban?
• Hogyan látja a pályakezdő írók helyzetét?
• Miért nem hisz az íróiskolákban?
• Manapság kik írják a magyar irodalom legerősebb munkáit?
• Miért marad távol az irodalmi szekértáboroktól?
• Miért nem írhat a Magyar Nemzetbe?
• Miért bújt női magassarkúba egy buli közepén?

Egy óbudai kávézóban vagyunk. Mennyire tud ilyen helyeken írni?

Eszembe sem jut. Én mindig otthon dolgoztam. A vad szocializmusban egyébként polgári dolognak tartották a kávéházban való írást. Úgy vélték, az író unja magát otthon, és szívesebben fecseg helyette. Pedig erről szó sincs. Az írók a két háború között meg a szocializmusban viszonylag szegény emberek voltak. Albérletben laktak. Dolgozószoba, íróasztal és csend nélkül. A kávéházban meleg és világos van, ráadásul az asztalok magassága azonos az íróasztaléval. Tehát munkahelyként használták. Egészen addig odajártak, amíg saját lakásuk meg feleségük lett. Én fiatalon a Hungária Kávéházba jártam, ami jelenleg és a második világháborúig a híres New York volt.

Egy időben szokása volt, hogy szalvétákra írt, mondta egyszer.

Csak kivételképpen. Húsz éve történhetett, amikor egy kávézóban várakoztam. Sosem vagyok pontos, mindig előbb érkezem, mint most is. Szóval vártam valakire, közben egy Várady Szabolcs-limerick járt a fejemben. Erre föl egyet én is írtam a szalvétára. Ezzel szórakoztattam magam. Utána többször. Egészen addig, amíg a kávéház átállt a vászonkendőkre. Jegyzetfüzetbe írtam tovább az ötsorosokat. Amikor 70 éves lettem, a kiadó kérte, hogy valami extrával rukkoljunk elő. Mondtam, hogy vannak limerickek, jó lesz, felelték. A felét kiválogattam, majd megkértem Szabó T. Annát, hogy segítsen a további válogatásban. Hetvenkedő címmel jelentek meg.

Most, ugye, a Karcsú Könyvek miatt gyűltünk össze, idáig három jött ki. Azért találtam ki ezt a sorozatot, mert már a betakarítás fázisában vagyok. Gondoltam, készüljön tíz kis méretű könyv, körülbelül öt év alatt, amely zsebbe vagy retikülbe is belefér. Mindenféle műfajból, amilyenekkel foglalkoztam hosszú pályafutásom során. Azt remélem, hogy ha majd a teljes sorozat megjelenik, aki kíváncsi lesz rá, hogy milyen író vagyok, elég ezt a tíz kötetet elolvasnia.

A mostani kötetben páros kisregények és tripla novellák vannak. Miért kedveli ezt a műfajt?

Tizenhat-tizenhét évvel ezelőtt egyszer csak kedvem támadt ilyeneket írni. Megírtam egy novellát, majd eszembe jutott, hogy a történetnek van egy másik oldala is. Azt is megírtam, és egyben kiadtam. A Tiszta tűz című kötetben három dupla kisregény és négy dupla novella található. Mindegyik másféle. Mint egy lemez, amelyiknek a és b oldala is van. A műfaj annyira megtetszett, hogy abban reménykedtem, elterjed, többen írnak ilyet. Parancsoljatok, itt van, gondoltam. De nem. A magyar irodalomra ma jellemző, hogy kevesen figyelnek a többiekre.

Amikor én kezdtem a pályát, tizenkilenc évesen, 1969-ben, akkor a magyar irodalom úgy működött, mint egy céh. Rendszeresen találkoztunk, mindenki megkérdezte a másikat, hogy mit ír. Lehetett beszélgetni, és bárki hajlandó volt a másik gépiratát elolvasni, főleg a novellákat. Megceruzázták, az enyémet is. A menő írók is, mint Örkény István és Déry Tibor. Az utóbbi azt mondta, ez nagyon jó, majd az első oldalt összetépte. Szerinte arra nem volt szükség, térjek rögtön a tárgyra.

Tehát foglalkoztak a fiatalokkal. Fel akarták őket fedezni?

Hónunk alá nyúltak. Lengyel József nagynevű írónak számított akkor. Nyílt levelet írt egyszer arról, hogy mennyire bomba jó vagyok. De ma ki foglalkozik azzal, hogy mások mit csinálnak? Álszerényen mondom: én. Minden hónapban írok egy könyvről a Fidelióba, ha nem oda, akkor máshová. Megpróbálom továbbadni, amit kaptam. Úgy érzem, ez nem szívjóság, hanem erkölcsi kötelesség. A manapság már irodalomtörténeti nevek sokat segítettek engem.

A fiatalok sem figyelnek túlzottan

Önt megkeresik a fiatalok?

Igen, bár az ötven százalékuk azért, hogy az Ab Ovo Könyvkiadó kiadja őket. Ők sem figyelnek túlzottan. Gyerekek, én már majdnem húsz éve nem vezetem az Ab Ovót, és tulajdonom sincs benne! Kissé lelombozódnak. Nem baj, olvassam el az szövegeiket, és intézzem el, hogy megjelenjenek más kiadónál. Persze van néhány okos és tehetséges köztük.

Kik?

Neveket nem mondanék, mert garantáltan kihagynék valakit, senkit nem akarok megbántani. A munkásságomat ítélje meg más, de tény, hogy tizenhat nagyregényem van, és számos más kötetem. Szóval, sok tapasztalatot gyűjthettem, amiből szívesen továbbadok annak, aki kéri. Az úgynevezett íróiskolákban nem hiszek. Komoly összegeket kérnek, és nem tudom, arányos-e azzal, amit adni képesek. Amit én az írásról tudok, az Igen című könyvemben olvasható, pár ezer forintért. Konkrét kérdésekre azért szívesen válaszolok, rövidebb kéziratot elolvasok, ha tetszik az eleje. Tanácsokat nem adhatok, de kisebb útjelző póznákat mutathatok, amerre szerintem menni kéne.

Úgy látom, a magyar irodalom legerősebb munkáit újabban nők írják. Igaz, többnyire a traumáikról. Nő vagyok, okos és szép, mégis csak arra kellek. Vagy: megerőszakoltak, kihasználtak. Elnyomnak a férfiak. Nagyon helyes, erről sokáig nem akartak vagy nem bírtak írni. E szempontból engem nem illet szemrehányás, több regényemnek női hőse van. A legfontosabb ezek közül az Ötvenhét lépés, az első Karcsú Könyv. A másik a Sánta kutya, amelyik az Ünnepi Könyvhéten átjavított kiadásban fog megjelenni.

Mennyire kap olvasói visszajelzéseket?

Eléggé sűrűn. Jólesik, amikor női olvasók kérdezik, hogyan tudok ilyen mélyen átélni női élethelyzeteket. Megjegyzem, egy vérbeli realista író bele tud bújni bárki bőrébe, képes lenni a szövegében férfi, nő, kislány, kisfiú, kutya, baktérium. Gyakorolni kell. Amikor a Sánta kutyát írtam, részt vettem egy házibulin, a házigazda egy nagy termetű sportolónő volt. Amikor elmentem pisilni, elhaladtam a nyitott cipősszekrény mellett. Felvettem az egyik magassarkút, hogy kipróbáljam, milyen. Hát, borzasztó. Így gyűjtök élményeket, meg úgy, hogy beszélgetek. Mindenki másból dolgozik, nekem embergyűjteményem van. Szerintem a regényekből hosszabb távon főleg az alakok maradnak meg az olvasók emlékezetében. Például Ursula vagy Aureliano Buendía a Száz év magányból.

Sok interjút készítettem írókkal, az derült ki, hogy az írás csupa szenvedés, vért kell folyatni. Szerintem az, aki a vérével ír, amatőr. Hagyjuk ezt meg a vérszerződő törzsfőnököknek. A regényt képességekkel írják. Elég, ha a könyvben folyik a vér, és nem a szerzőé. Sokak szerint író az, akinek gondot okoz az írás. Talán én vagyok az egyetlen kortárs magyar író, aki szeret írni. A fortélyokat lassan megtanultam, és még mindig tanulom.

A fiatalokra kicsit visszakanyarodva. Milyen hatással lehet rájuk az, ami jelenleg Magyarországon van, miután az írótársadalom két szekértáborra szakadt, és valaki vagy az egyikben van, vagy a másikban?

Kivéve engem, mert én egyikben sem vagyok. Az más kérdés, hogy az egyik szekértábor állandóan nyilakat lődöz rám, mert azt hiszi, hogy én a másikban vagyok. Pedig ennek semmi jelét nem adtam. Egyik politikai irányzatot sem érzem magaménak. Az az énképem, hogy független gondolkodó vagyok, csak saját magamhoz és ahhoz a fölöttes erőhöz (Istenhez?) igazodom, aki boldog órákban vezeti a tollam.

Folyton kiközösítődik

Tudatosan marad távol?

Igen, ez mindig így volt. Valamiért hozzátartozik az egyéniségemhez, hogy minden kollektívumból – óvoda, iskola, egyetem, írószövetségek – kiközösítődöm egy idő után. Ennek okát magam se tudom pontosan, de már megszoktam.

Még barátságokra is áll: ha valakivel összebarátkozom, egyszer csak valamelyikünk hátrébb lép. Nem tudom, miért, ez visszatérő modell az életemben. Már tudomásul vettem. Az első generációs barátaim apám korabeliek voltak, többnyire ismert, esetenként híres írók. Gondolom, apahiányom volt. Ők sajnos a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek közepéig meghaltak, mintha a halál karmestere beintett volna. Itt maradtam egyedül. Addig a kortársaim társaságát nem kerestem, aki Déry Tiborral és Örkény Istvánhoz cserélhet eszmét, minek keresse a kortársai társaságát. Dölyfösen hangzik, de így volt. Amikor az említettek meghaltak, úgy éreztem, nem volna elegáns most fordulni a generációm íróihoz. Az sem segített, hogy nem iszom, nem dohányzom, nem kocsmázom, nem bandázom. Az írói barátságok gyakran eme viszonylatok mentén szövődnek.

És mit mond, amikor megkérdezik a véleményét?

Ha szövegről van szó, csak igazat tudok mondani. Ha valaki idead egy kéziratot, mindig megkérdezem: Biztosan akarod tudni a véleményem? Nem sértődöm meg, ha azt mondod, hogy nem. Mindig igennel felelnek, de amikor elmondom, szinte mindig sértődés a vége.

Mit gondol a kritikákról?

Szerintem egy kritikusnak szakembernek kell lennie. Úgy látom, hogy a könyvkritikusok a könyvolvasásba, a színikritikusok meg a színházba járásba fáradtak bele. Az utóbbiak között több is akad, aki csak bizonyos színházakba jár, ott neki minden remek. Ebben még a politikai vonalak is kirajzolódnak. Mindkét oldalnak megvannak a színházai. Persze akad kivétel.

„Most néha megint cenzúrába ütközöm, és több médiumba nem írhatok”, nyilatkozta nemrégiben. Milyen cenzúrába ütközik?

A Magyar Nemzetbe mondjuk nem írhatok. Ha küldenék oda szöveget, nem közölnék.

Küldött már?

Nem. Amúgy sem olvassák elegen. Most ez van. Nem azért cenzúráznak, mert ők politikailag mást gondolnak, mint én, hanem azért, mert attól félnek, hogy akitől a pénzt kapják, nem örülne. Ez lehet egy milliárdos, akié a cég. Lehet egy állami pénzalap, vagy lehet a kormány. Az állami rádió egyik adójába sem mehetek. Néha van, hogy egy felelőtlen szerkesztő behívna, mire én: Azért kérdezd meg a főnöködet. Hamarosan visszakoznak.

Menne egyébként?

Attól függ, milyen műsorba, s mi a téma. Hogyha bármelyik könyvem, akkor talán mennék.

Az öncenzúra mennyire merült fel a pályafutása alatt?

A szocializmusban néha. A regényírónak persze könnyebb, mert egy regényből büntetlenül ki lehet húzni öt-tíz százalékot. A Zeng az ének című könyvemet egész fiatalon írtam. 1956-ban játszódik és egy hatéves kisfiú kalandjait meséli el. A végére beírtam az '56-os tizenkét pontot, hogy valami történelmi háttér is legyen benne. De a Magvető egyszerűen nem adta ki. Azt mondták, politikailag elrontott regény. Megsértődhettem volna, adhattam volna interjút a Szabad Európának. Ehelyett szép csöndben átmentem a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz, amelyet Illés Endre bácsi vezetett. Elmondtam nyíltan: nem akarok mellébeszélni, most dobott ki a Magvető, politikai okok miatt, de szerintem ez hülyeség. Jó, felelte ő, boldogan átveszi a kéziratot. Aztán több év késéssel, kis húzásokkal, de megjelent a kötet. A húzások között lehetett öncenzúra is, a cenzúra mellett. Azért ügyeskedtem, természetesen. Akkoriban ha valamit kifogásoltak, a margóra tettek egy pöttyöt. Ekkor azon a helyen golyóstollal néhány sort vagy bekezdést felismerhetetlenségig átfirkáltunk, és a helyére visszaírtuk ugyanazt, hogy lássák, hogy dolgoztunk rajta.

Nemrégiben adták át a Kossuth-díjakat például. Mit gondol azokról a kollégáiról, akik elismerésben részesültek, mint például Orbán János Dénes vagy Duba Gyula?

Abbahagyhatja a felsorolást, nem nézem, hogy kik részesülnek elismerésben. De azt biztosan tudom, hogy az elismeréseket hosszú ideje politikai szempontok alapján adják. Engem ez nem zavarna, a kormányzatnak rokonszenves írók között is lehetnek jók. Sajnos, a díjakat nem jóságra adják ebben az időszakban. Hosszabb ideje nem figyelem, ki milyen díjat kap, azzal a biztos tudattal, hogy tudom, én úgysem. Egyébként az én életkoromban már nem is kell. Rajtam már semmilyen díj sem tud lendíteni. Leszámítva a Nobel-díjat, de Stockholmban egyelőre ki vagyunk fizetve mi, magyarok. Nem foglalkoztat ez az egész kérdés. Egyébként a szocializmusban azt mondták, Déry Tibor körében, hogy a díjakat nem kapják, hanem adják. Semmi dolgunk azzal, hogy ki adja, és miért.

Elmondok egy történetet: Monet, az impresszionista festő erősen vágyott arra, hogy megkapja a Becsületrendet. Baudelaire, a költő azt mondta neki, hogy aki kitüntetést vár vagy fogad el, az elismeri, hogy az uralkodónak vagy a hatalomnak jogában áll őt megítélni, pedig ez nem így van. Amikor ezt olvastam, igazat adtam Baudelaire-nek. Ám a festő válaszától tátva maradt a szám: Ha én találnám ki a világot, nem találnám ki a Becsületrendet. De már kitalálták, és ez is egy mód arra, hogy kiemelkedjünk az átlagból, úgyhogy én igenis szeretném megkapni. Ó, igaza van, gondoltam. A két véleményt fölírtam egy kartonlapra, sokáig az íróasztalom fölött lógott. Ennyit a díjakról.

(Borítókép: Németh Kata / Index)