Jó tudni, de legalábbis nem árt, hogy nem minden király meztelen

Az MTA első emelete dísztermének óriáskivetítőjén a háromévesforma Garaczi László fotója látható. A kisgyerek komoly tekintettel néz a kamerába, mutatóujját laza eleganciával az objektív felé tartja. A vetítő alatt Garaczi László és Máté Gábor egymást felváltva szövegeket olvasott fel.

Az első írások Garaczi kollégáiról szólnak, azokról, akik a nyolcvanas években sokat segítették a pályakezdő írót. Az (igaz) történetek ihletője Fodor Géza, Kukorelly Endre és Esterházy Péter. Az utóbbit így idézte meg:

„Esterházy Péterrel az Elektromos-sporttelepen találkoztam, támadó középpályást játszott, ügyes és fifikás focistának ismertem meg, viszont a meccs vége felé egy fölöslegesnek tűnő szabálytalansággal hívta fel magára a figyelmet.

Miután az oldalvonalnál befűztem, és faképnél készültem hagyni, hátulról, mondhatni alattomban, mégis inkább nyílt és ellenséges hevülettel hatalmas, már röptében kék és zöld csomagot helyezett el a bokámon, amitől szabályosan a levegőbe emelkedtem, ekkor a vállát precíz tempóban bordáim alá helyezve még egy nagyot taszított is rajtam, amivel a partvonalon túlra »tessékelt«, mintegy jelezve, hogy hol a helyem. Repülés közben láttam, hogy a lökés lendületével széttárja a karját azzal a bizonyos de hát kérem, én hozzá sem értem gesztussal.

A pálya szélén üldögélve visszahajlítottam derékszögben kiálló bordámat, visszaillesztettem bokacsontomat, és közben azon méláztam, hogy megint milyen kínos helyzetbe sikerült kerülnöm. Akkor már több olyan véleménnyel találkoztam, hogy én mint írópalánta a Mester köpönyegéből bújtam volna elő, ami akár igaz is lehetett, de akkor most hogyan értelmezzem ezt az ordenáré attakot, ami csak nagy jóakarattal tekinthető a játék hevében elkövetett egyszerű szabálytalanságnak?”

Másképp vett elégtételt

„Néztem a Mestert, hátha felfedezem rajta a mardosó bűntudat férfiasan titkolt, kerülőutakon mégis kiütköző jeleit, de semmi ilyet nem láttam: a liberó posztján állt fehér trikóban, fekete klottnadrágban, kínai tornacipőben, és a labdát visszakanalazva a mezőnybe azt kiáltotta boldogan: kiemelés tőlem. Lehet, hogy létezik ilyen szokás: ha valaki a köpenyedből bújik elő, és kötényt ad neked a pályán, jelöld meg, hogy örökké emlékezzen rád.

Első gondolatom a bosszúé volt, aztán némi töprengés után úgy döntöttem, máshogy veszek elégtételt

 – mondta Garaczi, majd így folytatta: 

A következő meccs után egy mappát nyomtam a kezébe a csomagot a csomagért elv jegyében, készülő első könyvem kéziratával. Derekasan állta a próbát, tekintete nem homályosult el, keze nem szorult ökölbe, mintha megértette volna, hogy bennem emberére talált. Azt javasolta, hogy egy hét múlva, foci után a Kispiszkosban tisztázzuk az ügyet, ahol aztán a fülsiketítő ricsajtól alig hallottam, mit mond, hogyan elemzi az írásaimat, de a tekintetéből és a hangsúlyaiból úgy tűnt, pozitív, biztató szavak hagyják el ajkait, amire abban az ínséges időben, kezdő íróként nagy szükségem volt.

Az ügyet a lovagiasság szabályai szerint elintézettnek tekintettem, és immár azzal áltattam magam, hogy a kocsmai beszélgetés után ugyanabban a csapatban játszunk, ami röptető érzés volt, más értelemben persze, mint az a bizonyos szerelési kísérlet.

Van egy nagy író, akit kollégámnak tekinthetek, akinek a szellemes mondatait mindenhol idézik egyetemi vizsgán, bulikban és az ágyban,

akinek a könyveit, ahogy mondani szokás, hajnalig bújják (állandóan ez a bújás), akinek az írásaiban új távlatokat nyit az egyszerre játékos és mély gondolat a hajlékony és provokatív nyelvvel, hogy tehát valahonnan mégiscsak el lehet indulni a kora nyolcvanas évek odakozmált pörkölt szagú félhomályában, a konténernyaralók és szétázott arcú vidéki párttitkárok reménytelen poklában, hogy valakinek a köpenyéből elő lehet bújni, hogy valakinek egyáltalán van köpenye, nem minden király meztelen.”

Feri és a posztmodern (1998)

Székfoglaló beszédében Garaczi László a posztmodernről is beszélt. „A posztmodernről mindig egy kolléga jut eszembe, illetve kettő, illetve három, de most csak az elsőről beszélek, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Ferinek.

Feri a nyolcvanas években írt egy sikeres könyvet, és tévében, rádióban, sőt magában a könyvben is úgy nyilatkozott, hogy ez az első posztmodern regény, vagyis ő volna a magyar posztmodern pionírja. Teltek-múltak az évek, a regényt újból megjelentette egy kiadó, és Ferinek ismét alkalma nyílt, hogy kifejtse a könyvvel kapcsolatos nézeteit.

Művén nem fogott az idő, nyilatkozta minden álszerénység nélkül, egyetlen szót, egyetlen vesszőt sem kellett megváltoztatnia az új kiadás előkészítésekor, kivéve egy dolgot: kihúzta a posztmodernre vonatkozó összes utalást. Ha művén nem is, Feri gondolkodásán fogott az idő, kiderült számára, hogy könyve nem posztmodern, hanem csak egyszerűen és tükörsimán zseniális.

Először büszkén viselte homlokán a posztmodern lángjegyét, aztán kiradírozta e kínos szégyenfoltot a múltjából, amivel semmi gond, csak az ökör következetes, benőtt Feri feje lágya, ám a dolog mégiscsak elgondolkodtató, mert hallottunk olyasmiket suttogni bölcsészkari ablakmélyedésekben, hogy a posztmodern megtagadása maga is posztmodern gesztus volna, a posztmodern kígyója ilyenkor saját farkába harapva incselkedik önmagával.

Nem tudjuk, hogy Feri értette félre a posztmodernt, vagy a posztmodern értette félre őt, vagy senki nem értett félre semmit (…)

Lehet, hogy Feri tehetsége éppen abban áll, hogy erőfeszítései eredményeképp a figyelem erre a bizonyos kétértelműségre irányul.”

Feri megtagadta a posztmodernt, ellökte a kezet, mely bölcsőjét ringatta, de vannak nála finomabb, érzékenyebb, bonyolultabb Ferik, akik nem a posztgordiuszi csomó átvágásával, hanem nyilvános önmarcangolással hívják fel a figyelmet magukra és a posztmodernre.

Mit mondanak róla az okosok?

„Fölmerül a kérdés, hogy a tehetséges, intelligens és sikeres Feri kettő miért választ ily tárgyat szomorkodás céljából, miért emészti magát, honnan származik keserű lelkiismeret-furdalása. Feri egy kihasította magából a kígyó marta részt, múltja posztmodern fekélyét, Feri kettő pusztító birkózásba kezdett lelke sötét démonával. Mindez arra utal, hogy

a posztmodern tudatával nehéz együtt élni, posztmodernnek lenni fáradságos munka, a posztmodern önemésztésre kárhoztat.

Feltehetjük a kérdést, hogy mi az a posztmodern, ha már ennyi gond van vele, mit mondanak róla az okosok. Valami olyasmit, hogy

a realitás felfoghatatlan, ezért csak ironikus koncepciókat lehet róla kitalálni, Isten meghalt, de talán mégsem, a történelemnek vége, ám a politika folytatódik. Kulturális regiszterek keveredése, a hagyomány törmelékei közti babrálás szabadsága, kamarazene, alternatív kiscsoportos foglalkozás.

Senki nem birtokolja az igazságot, de mindenki megértésre találhat. Episztemológiai szkepszis és experimentális dekonstrukció, ami alacsonyra teszi a metafizikai lécet, viszont van benne jó adag agyafúrt önreflexivitás és élveteg melankólia. A kétely részbizonyosságokra esik szét, a művet bemutatása teszi művé, ha a közönség művészetként fogadja el, vásárolja, élvezi, értelmezi. A mű a befogadó magatartása, az író olvasást ír, a kép a nézést mutatja, minden a figyelő tekintet erején és őszinteségén múlik.”

Piackomfort közéletiség

„Képzeljük el, van-e élet a posztmodern után, aminek, mint tudjuk, nincs jövőképe, mert minden múltak összefoglalásaként kívánja kitenni a pontot a történelem végére, mindazonáltal aligha úszhatja meg, hogy maga is múlttá váljon, elavuljon és elévüljön, de milyen lehet az utániság utánja, a végzet végzete?

A jövő irodalma valószínűleg a szokásos módon jön létre, a múlt elemeinek felhasználásával, bizonyos vonatkozások elutasításával, háttérbe szorulásával, elfelejtésével

– mondta Garaczi.

Az irodalomtörténet reflexiós folyamat, az előzmények újraértelmezése, tagadással megőrzés, átrajzolás, áthangolás, felfedezés. Lehet, hogy az új nemzedékek számára nem a történetiség, hanem a jelen megragadása válik fontossá, például valami realizmusfélével kísérleteznek, az aktuális életvilágot próbálják ábrázolni naiv ártatlansággal vagy változtatni akaró küldetéstudattal. A reflektáltság kihunyása, a nyelv közvetítés nélküli, funkcionális eszközszerűsége.

Bocsátkozzunk jóslatokba – jósolni jó –, képzeljük el, hogy a minden után következő vadonatúj valami nagyon régi lesz, de általánosságban a helyzet nem lesz leírható egyetlen trenddel, fogalommal, ahogy

a posztmodern is csak megközelítés, körülírás, mentalitás, attitűd. Sokféle lesz az irodalom, de egyes szerzők hasonlóan gondolkoznak majd világról és művészetről, nevezzük őket Feri háromnak.

Feri három redukált formákkal dolgozik, egyszerűsít a burjánoztatás után, nem érdekli a nyelvfilozófia, a megszólalás geometriája és rétegzettsége, a nyelvi kitettség, a feltorlódó hagyomány problémája. Gondolkodás- és írásmódja tapasztalati, referenciális és konkrétumokra összpontosító, arra figyel, hogy mit jelent mondjuk a kétezer-húszas évek – legyünk optimisták – prosperáló, demokratikusan fejlődő, de kisebb ellentmondásoktól és kellemetlenségektől sem mentes új aranykorában élni.

Visszahelyezi az embert az absztrakt képletekből a valóságos környezetébe, kisebb szerepet juttat a fantasztikumnak, a metanarratívákkal és elvont világmodellekkel szembehelyezkedve az elmélet nullfoka jellemzi, viszont az indifferens és flegma posztmodernnel ellentétben empátia, képviseletiség, szolidaritás.

Nem izgatja a valóság megragadhatatlanságának kérdése, ő minden további nélkül megragadja a valóságot, és ezt a bizonyos grabancánál megragadott valóságot jobbá akarja tenni azzal, hogy az olvasót felvilágosítja, orientálja, ösztökéli, érzékenyíti.

Feri három emlékeztet a morális dilemmákkal küzdő Feri kettőre, az ő romantikus ábrándjait teljesíti be, azzal a különbséggel, hogy Feri három az elkötelezettség és részvét közösségi ethosza mellett professzionális marketingstratégiákat is képes mozgósítani, a piaci elvárásokhoz alkalmazkodva népszerűségre törekszik, hogy minél több olvasót varázsoljon és andalítson el. Identitásreprezentáció és piackomfort közéletiség.

Mindez persze csak kósza gondolatkísérlet, fogalmam sincs, hogy kétezer-húszban lesz-e még földgolyó, emberiség, irodalom, de ha lesz, akkor Feri három a többi Ferivel, Feri négyekkel, ötökkel, bináris keresőfa Ferikkel együtt fogja jelenti a történő irodalmat. Feri három csak egy lehetséges iránya a jövőnek, amiről jól tudjuk, hogy ritkán és vonakodva teljesíti jóslatainkat.”

Az utolsó két szövegben Garaczi László a költészet mibenlétéről és fontosságáról beszélt.

(Borítókép: Garaczi László József Attila-díjas költő, próza-, esszé, dráma-, forgatókönyvíró, műfordító budapesti otthonában 2021. május 26-án. Fotó: Czimbal Gyula / MTI)