Hegedűs D. Géza: A létezésemmel a gyűlölet ellen működöm

A HDG 70 című koncert az ünnepelt és kollégái-barátai által közösen előadott, legendás dalokról szól majd: ott lesz Halász Judit, Kútvölgyi Erzsébet, Igó Éva, Hegyi Barbara, Balázsovits Edit, Kern András, Lukács Sándor, Fesztbaum Béla és Wunderlich József is.

Hegedűs D. Géza színművésszel most egyebek mellett arról beszélgettünk, hogy 

• milyen közegben nőtt fel,
• mit gondol a gyűlöletről,
• miért vált trenddé a gyűlölet,
• el akarta-e hagyni a Vígszínház társulatát,
• mit gondol a mester-tanítvány viszonyról és 
• hogyan készült az életműkoncertjére.

Nézze el nekem, hogy megkérdezem: ön gyűlöl bárkit is?

Születésnapi beszélgetés kezdetének nem rossz. Ha a szóhoz közelítek, eszembe jut Moliére Mizantróp című vígjátéka, vagyis az Embergyűlölő, és rögtön mellette Cristopher Hampton fergeteges komédiája, a Filantróp, azaz az Emberbarát, amely a zseniális előd, Moliére művére reflektál. Mindkét színpadi mű nagy emberismerettel megfogalmazott, tapintatlan írás a szélsőséges emberi érzelmek veszedelmes, gyilkos hatásáról. Az élet egydimenziós, monokróm megélése szörnyű lehet. Én szemlélődő alkat vagyok. Kíméletlen megfigyelő magammal és a világgal szemben is. Munkáimban is ebből építkezem folyamatosan.

Csak azért kérdezem, mert a magyar színházi világban az egyik szekértábor olyan könnyedén megítéli a másikat: ki hol játszik, milyen filmben szerepel.

A színház a dolgok természetéből fakadóan az egyik reflektorfényben lévő, látványos felülete a mi világunknak. Társadalmunk láthatatlan, némaságra ítélt jelenségeinek felnagyítója, kihangosítója. Mivel a színház a nyilvánosság terepe, láthatóvá teszi a máshol láthatatlan vagy elfedett megosztottságot is, amiben élni vagyunk kénytelenek, hiszen ugyanolyan emberek tevékenykednek a színházban is, mint bárhol bárki, a mi országunk bármelyik szférájában.

De nehogy azt higgye, hogy a már korábban emlegetett Moliére-nek nem kellett szembenéznie az őt gyűlölők, ellenszínházat működtetők táborával, s az őket támogató hatalmasokkal, vagy hogy Shakespeare-t és az ő Globe színházát ne szerették volna eltüntetni az intrikáló versenytársai. Mert ez a jelenség nem korfüggő. A tradíció megtörésének társadalmi megnyilvánulása. Pedig az újító, modern művészet a tradíció megtörését jelenti. És, bizony, ezt koronként vállalni kell. Ezt tették az emlegetett nagy elődeink is. De lám, ők velünk vannak most is. Mert amit létrehoztak, nem csak a pillanatnak szólt, művük az örökkévalóság része. Hiszen a művészet túléli a politikát. Mindent túlél. Mert az emberi nagyság hordozója. És olyat tud, amit a hatalmasok soha: a művészet, így a színház is a gyűlölettel, a gyűlölködéssel szemben képes megadni az embereknek a testvériség reményét. Az én színházam sohasem válhat a hatalmi játszmák eszközévé.

És ahhoz minek kell történnie, hogy gyűlöljön?

A létezésemmel, a munkámmal a gyűlölet ellen működöm. Ady Endre azt írja: minden ember fenség. Ez számomra az iránytű. Éppen ezért aki gyűlöletet kelt, aki megpecsétel valakit a mássága miatt, aki szóban, tettben vagy írásban erőszakra buzdít, kiközösít emiatt, az gyűlöletet szít, antihumánus. Ezekben a pillanatokban ellenálló leszek, és a kitaszítottak, az igazságtalanul megbélyegzettek vagy kiközösítettek védelmére kelek. Szüleim így neveltek, a családi miliőmből hoztam magammal, abból a falusi környezetből, a Nyírségből, ahol felnőttem.

Életművem ötven éve

Ibrányból.

Igen, ahol a közeg befogadó, vendégszerető volt. Még akkor sem zárták kulcsra a kapukat, ajtókat, ha odavetődött egy idegen ember, sőt. A szüleim pedagógusok voltak. Ha el kellett utazniuk, gyakran aludtam anyai nagyszüleimnél, akik földműves gazdálkodók voltak. Emlékszem olyan hajnalra, amikor arra ébredtünk, hogy valaki matat a sötét szobában. Erre nagyapám megszólalt: „Te vagy az, Antal?” Mire a válasz: „Én vagyok, Dani bátyám. Hol a gyufa?” Erre már nagyanyám is bekapcsolódott: „Kint van a konyhában, az asztalon.” Szóval Mátyás Antal bácsi, aki néhány házzal odébb lakott, az Iskola utcában, hajnalban, amikor felkelt a lovaihoz, és nem találta otthon a gyufát, a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy minden akadály nélkül átjöhetett a nagyszüleimhez – cigarettára gyújtani.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az emberek nagy bizalommal voltak egymás iránt. Ehhez hozzátartozott, hogy én olyan – két világháborút, forradalmakat, társadalmi felfordulásokat megélt – nemzedékkel éltem együtt, amelynek tagjai rengeteg nyomorúságon, kiszolgáltatott helyzeten mentek keresztül. Ki így, ki úgy. Megtanulták, hogy az életben maradásban igazán a szolidaritás segít. Ez a minta számomra ma is a mindennapi létemben és a munkámban.

Színész vagyok, életművem ötven éve a színházhoz köt, így erre példát a színházi közegből tudok említeni. Amikor Várkonyi Zoltán, a Vígszínház egykori igazgatója 1975-ben leszerződtetett engem, azt mondta, hogy az a jó színház, ahol a színpadon és a nézőtéren lévők ideje azonos. Ha mi, kortársak, a színpadon arról beszélünk a drámai történetekben, amiről az emberek, a kortársaink, a személyes életükben gondolkodnak. Párbeszéd ez, együtt gondolkodás, együtt kérdezés, örülés, fölszabadulás és eggyé „olvadás”. A közönség is az alkotótársunk, része az előadásainknak, ez a legszebb az egészben.

És ön mennyire tud kirekesztő lenni, amikor dühös, vagy amikor éppen gyűlöl?

Szocializációm, kulturális neveltetésem alapjai az európai zsidó-keresztény és antik szellemi, morális értékek. Ezekhez az európai, humanista értékekhez ragaszkodom. Ezekből nem engedek, s ha kell, megvédem ezeket, s ha kell ellenállok.

A színház erre a legkiválóbb terep. Visszatekintve a pályámra, nagy szerencsém volt, hogy Horvai István és Kapás Dezső színházam jelentős rendezői voltak a színművészeti főiskolán a mestereim, akik 1973-ban, még főiskolásként a Vígszínházba tereltek. Akkor még nem tudtam, most már igen, hogy egy kis Európa-szigetre csöppentem, ahol tág szellemi horizonttal a humanizmus igazi, csodálatos képviselői közé kerültem. Korszakos, nagy színészek közé. A kortárs magyar irodalom is itt reprezentálhatta magát. Déry Tiborral, Örkény Istvánnal, Fejes Endrével, Csurka Istvánnal, Szakonyi Károllyal, Gyurkovics Tiborral, Sütő Andrással, Székely Jánossal, Spiró Györggyel, Kornis Mihállyal, Nádas Péterrel és Esterházy Péterrel is találkozhattam.

Akik nagy hatással voltak önre.

Igen, és nemcsak az ismeretség szintjén, hanem a színházam az együttműködés, a párbeszéd lehetőségét is megteremtette velük. Hallottam, hogyan gondolkoznak a világról, irodalomról, művészetről, életről. Van egy csodálatos élményem.

Szép, tiszta történet, ugye?

Mi az?

Esterházy Péter egyik története, aki szenvedélyes futballista volt. Ő a futballt legalább olyan magasra értékelte, mint az irodalmat. Mindig focizott, amikor olyan fizikai állapotban volt. Az íróválogatottban is játszott. „Megadta az ég – ahogyan ő fogalmazta az anekdotában –, hogy egy alkalommal együtt focizhattam a nagy Hidegkutival, Puskás és Bozsik mellett az aranycsapat harmadik zsenijével.” Egymáshoz elég közel laktak, és Hidegkuti mint nagypapa, Esterházy mint apa voltak ugyanannak a focicsapatnak a tagjai egy év végi szülők és tanárok, kontra diákok meccsen. Hidegkuti ekkor már túl volt a hatvanon, de Esterházy szerint „még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam valóságos futballistarutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, akkor ő mondjuk lépett egyet hátra. Épeszű ember, aki ért a futballhoz, egy unsereiner ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, aki teremtett ezáltal rögtön egy másik teret, új teret, amelynek esélyeit már én is felismertem.”

Szép, tiszta történet, ugye? Nemcsak az író, de nekem a színész, a rendező számára is igen tanulságos. Ez sok mindenre vonatkoztatható. Még arra is, amikor ön azt mondja, hogy gyűlöl-e valaki vagy sem. Hogy adódhatnak olyan pillanatok, amelyeket az ember, mint a focista a labdát, lekezeli, és nem támad vissza. Ellenkezőleg. Hátralép. Szétnéz, és új teret nyit egy új cselekvés lehetősége felé. Ez gyönyörű! Sok mindenre válasz az én létfilozófiáimat illetően is.

És az miért lehet, hogy manapság szinte trenddé vált a gyűlölet?

A legnagyobb tragédiának most azt látom, hogy nem a nyelv rombolja a gondolatot, hanem pont fordítva. A gondolat roncsolja, zúzza szét, gyalázza meg a nyelvet, s ennek a meggyalázott, megcsonkított, lebutított basic nyelvnek a szavai mint a kövek röpülnek az arcunkba, szemünkbe. Pedig a nyelv is Isten, s aki a nyelvet gyalázza meg, nemcsak az embert, Istent is meggyalázza.

Mely szavak maradtak meg önben leginkább?

Plakátszavak. Gyerekként ijesztgettek így bennünket, hogy vigyázzatok, ha nem lesztek jók, jön, és elvisz benneteket a pulyaszedő!

És mi vezetett ide?

Azt mondanám, senki sem vetélkedhet a szeplőtelenség koszorújáért. Folyamatban élünk, most ez van, de minden változik, ez is változni fog.

Akkor leszek konkrétabb...

...Én is konkrét vagyok. Amikor Weöres Sándornak azt mondták, sokan vannak, akik meg akarják menteni a kultúrát, erre ő azt felelte, hogy a kultúrának nincs szüksége mentségre. A kultúra az emberi időben áradó végtelen, feltartóztathatatlan, folyamatosan változó, gazdagodó, csodálatos jelensége az emberi létnek. Weöres Sándor A teljesség felé című könyvében olvasható mindez, és az is, hogy épp azok szorulnának segítségre, akik a kultúrát meg akarják menteni, miközben nagy igyekezetükben összetapossák azt.

Pedig, ahogy mondtam, folyamatban, örök változásban élünk, és ahogy árad az élet, vele együtt mi is folyamatosan változunk. Most azt tapasztalom, hogy az egységes világlélek – ahogy Csehov írta a Sirályban – szorongó, megrettent, zavarodott, széthulló. Most vérző sebeket, rettenetet, sok-sok halált, fájdalmat cipel a menekülő világ. Évtizedeken át, a fenntartható fejlődés ambíciójával, a modernitás bűvöletében gyanútlanná váltunk, és most kijózanító a válságos valóság, s ez visszahat a mindennapokra, és szorongóvá tesz sok mindenkit a saját jövőjét illetően.

Minden élet más

Ötven éve van a pályán. Ez idő alatt nyilván örömök és kudarcok is érték. Ami a kudarcokat illeti, maradtak-e önben szilánkok, és ha igen, azokat elrejti-e?

Azért szerencsés az én pályám, mert minden egyes előadás egy újrakezdés. Ha egy bemutató jól sikerül, mindenki elismeri, a közönség is. De ha a következő meg nem, amit én is érzek, és még le is írják, akkor nem hivatkozhatok arra, hogy a másikban jó voltam. Meg az azelőttiben is. Ha valamit nem tudtam jól megoldani, levonom a tanulságait, ami egyből inspiráló helyzetet teremt. A kudarcból így merítek erőt, tudva azt, hogy az adott hibákat már nem akarom még egyszer elkövetni. És ezt mindig elismétlem, amikor akadályba ütközöm.

Folyamatos küzdelem ez, amelynek sosincs vége. Azt tudom még „bölcsességként” mondani, hogy minden nap reggel kezdődik. Ráadásul mindig korán kelek. Ma is remek volt, hogy amikor öt harminckor felkeltem, láttam, ahogy a nap felkel, miközben a teámat ittam, a szivaromat szívtam. Arra gondoltam, istenem, milyen jó, hogy élek. Zsendül, virágzik minden, és csodálatos dolog, hogy még mindig itt vagyok. Kell ennél jobb? Ebből egész napra erőt tudok meríteni, a munkába is beviszem magammal.

A másik nagy boldogságom, hogy az én öltözőm mellett, ahol most beszélgetünk, itt a szomszéd öltözőkben készülődik az osztályom, a tizenkét egyetemi hallgatóm, akikkel ezen interjú után a Pesti Színház színpadára lépek, a Kinek az ég alatt már senkije sincsen... című előadásban, és velük fogok játszani. Vagy mondjuk a Vígszínházban nemrég, április 11-én online streameltük a költészet napi műsorunkat, s az ott fellépő kollégák felét én tanítottam. Csodás, nagy tehetségű színészek, akik eleven éltetői a Vígszínháznak. Kell ennél több?

Szóval lehet a világ olyan, amilyen, de a mag el van vetve. Ők felnőnek, és viszik tovább. És képzelje, a legrégebbi tanítványaim már elmúltak ötvenévesek.

Hol jön el az a pont, amikor már kollégaként tekint rájuk?

Már a mostani tanítványaimmal is itt tartunk, mert egy színpadon játszhatom velük, itt a Váci utcában, immár piaci körülmények között. Amikor próbálunk, én is csetlő-botló vagyok. A tekintély falai a színházban leomlanak. Nem érvényes semmi. Lehet, hogy nagyobb tapasztalatom van, de a startvonal ugyanaz. Egymás partnereiként, együtt indulunk neki. Ez egy közösségi játék, egymás szemébe nézve, egymás idegrendszerével, egymás gondolatával együtt létezünk. Olyan, mint egy kamarazene, máskülönben nincs összhang, szintézisteremtés. És ez a lényeg.

A tanítványai, legalábbis akik most a Vígszínházban vannak, egytől egyig a mai napig tanár úrként szólítják önt. Ez bizonyára fontos nekik. Önnek mennyire?

A próbafolyamatok alatt a személyes távolságok feloldódnak, időnként barátságok is szövődnek. Akad, aki Géza tanár úrnak szólít, és van olyan, aki Géza bá'-nak. Tehát van, akinél elmúlik, feloldódik, van, akinél meg nem. Élethelyzettől függ. Én például Kállai Feri bácsit vagy Sinkovits Imre bácsit sohasem tudtam tegezni, nem állt rá a szám. De Darvas Ivánnal vagy Garas Dezsővel tegező viszonyban voltam.

Elvárja?

Semmit nem várok el, és semmit nem teszek szóvá senkinek. Mindenki úgy él, ahogy neki jó. Az viszont irritál, amikor valaki meg akarja mondani nekem, hogyan egyek, hogyan aludjak, hogyan öltözködjek. Kinek mi köze hozzá? Miért akarod te megmondani a másiknak, hogyan kell élni? Mindenki úgy él, ahogy neki a legjobb. Pontosabban: mindenki úgy él, ahogy tud. Minden élet más. Mindenki más.

Az életműkoncertjére készülve milyen emlékek törnek fel önben?

Inkább rácsodálkoztam, hogy mennyi minden történt. Az első mondatot a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválrólban mondtam el. Még arra is emlékszem, hogy Bill szerepét játszottam. Van egy csodálatos fodrásznőnk a színházban, Földes Irmikének hívják. Már kilencven fölött van, de még mindig bejár. A mai napig, minden előadásra. 50 éve ő az én fodrászom. Ő volt az első, akivel a színházban találkoztam. Az öltözőben rám ragasztott egy szakállat meg egy bajuszt, mert túlságosan kölyökképem volt. Arra volt szükség, hogy kicsit érettebb fickó benyomását keltsem. Onnan indult minden, majd jött a Harmincéves vagyok, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, a Kőműves Kelemen, az Ahogy tesszük, A padlás, a Hegedűs a háztetőn, a Koldusopera, a Dzsungel könyve, és még számtalan zenés darab.

Most épp az Egy szerelem három éjszakáját játsszuk. Fantasztikus léptékű, korszakos alkotókkal, zeneszerzőkkel, dalszövegírókkal dolgoztam együtt, mint Presser Gábor, Adamis Anna, Sztevanovity Dusán, Szörényi Levente, Bródy János, Másik János, Spiró György, Dés László, Geszti Péter, a teljesség igénye nélkül. És hatalmas ajándék, hogy az alkotótársuk lehettem én is. Nekik is köszönhetem, hogy most itt ülünk, és beszélgetünk.

Voltak olyan pillanatok, amikor úgy gondolta, hogy elhagyja a társulatot?

Építőipari technikumba jártam, építőgépészeti tagozatra, mégis színész lettem. De ha nem járok abba az iskolába, akkor valószínű, hogy nem lettem volna színész. Ez sok mindenre igaz. Vannak időszakok, amikor kétségekkel teli, légüres térben vagyunk. A színészi pályán is előfordul, hogy nem történik semmi. Ez ugyanaz, mint amikor a kudarcról beszéltem. Mérlegelni kell, hogy kilépjek-e az egészből, vagy maradni az erdőben.

Vagy jelentkezni az orvosira.

Az még egy fiatalkori dolog volt.

Mi volt a fordulópont, ami átlendítette, és a maradás mellett döntött?

Egyszerű: szembejött egy újabb munka. Egy orvosszerepet osztottak rám, Görgey Gábor Éjjeli ügyelet című darabjában, Pécsi Ildikó partnereként.

Csak csinálni kell?

Pontosan. Azt szoktam mondani, hogy létezik bennem egy költő. És amíg ez a költő létezik bennem, addig biztos, hogy színész leszek, és gyakorlom a mesterségemet. De abban a pillanatban, amikor ez a költő belül meghal, akkor biztos, hogy kész, vége. Mindig figyelem ezt a költőt, aki hajnalban fölkel. Lehet, hogy álmodik is. A legjobb gondolatok egyébként úszás közben vagy biciklizés alatt jönnek, amikor teljesen ellazulok, és az oxigén áthat. Vagyis amíg a kreatív költő létezik bennem, addig minden jó lehetséges.

Volt már olyan, hogy eltűnt a költő?

Még sosem tűnt el.

Kihez tudott segítségért fordulni, amikor úgy tűnt, mégis eltűnik a költő?

A polcról levettem egy verseskötetet, elolvastam egy verset, és már minden a helyére került bennem. És fontos, sosem vagyunk egyedül. Persze van, hogy magányosak vagyunk, erre olykor szükség is van, de az embernek ott a szerelmes társa, vannak barátai, partnerei, szenvedélyes játszótársai. Ja! És későn érő típus vagyok, és azt gondolom, hogy ez szerencse.

Miért?

Mert megóvott attól, hogy a korai fölismerésekben megkeseredjek vagy cinikussá váljak. A naivitásom vagy a gyanútlanságom segített végigjárni ezt a hosszú utat. Úgy szoktam jellemezni magam, hogy a szamár jegyében születtem. Egykor még csak fiatal, ugrifüles csacsi voltam, most meg vén szamár vagyok. Rálátok magamra, hogy mikor milyen szeleburdi, rajongó, megfontolatlan voltam. A szamár már csak ilyen. I-á, i-á, i-á!!! Haladjunk tovább. Most jól érzem magam.

(Borítókép: Hegedűs D. Géza. Fotó: Szollár Zsófi / Index)