Ebben a teremben sírva kellene összeesnünk

Rembrandt Harmenszoon van Rijn neve nemrég megint felbukkant a sajtóban: május közepén ugyanis bejelentették, elárverezik utolsó, még magánkézben levő festményeit. A londoni Christie’s aukciósház árverésén az a két – a híres holland festő által szignált, 1635-re datált – kis formátumú olajfestmény kerül 2023. július 6-án kalapács alá, amely Rembrandt két rokonát, Jan Willemsz van der Pluymot és feleségét, Jaapgen Carelst ábrázolja.

Nem megy ki a divatból

Rembrandt máig a legismertebb németalföldi festőművészek egyike, a művészettörténet meghatározó alakja. Az életét és munkásságát feldolgozó dokumentumfilm 2019-ben, Rembrandt évében készült; a festő 350 évvel korábban, 1669-ben halt meg, képei azonban máig ámulatba ejtik a műkedvelőket.

A filmajánlóból kiderül, hogy minden Rembrandt-kiállítást óriási várakozás előz meg, de a most bemutatandó tárlat – amely a londoni National Gallery és az amszterdami Rijksmuseum közreműködésével jött létre – felülmúlja az eddigieket.

így a film nemcsak a kiállítást dokumentálja, hanem egyidejűleg nyomon követi Rembrandt életét is az intézmények segítségével.

Igen ám, csakhogy Rembrandt hagyatékát és csapongó életvitelét ismerve nem meglepő, hogy a dokumentumfilm nem tudja másfél órában (teljes egészében) bemutatni az alkotót – sem emberileg, sem szakmailag. A németalföldi festő túl sokszínű, túl sokoldalú egy ilyen formátumú produkcióhoz. 

A film csapong a témák között, bele-belefog a festő életének egyes szakaszaiba, de teljesen nem dolgozza ki egyiket sem, kissé hiányérzetet hagyva a nézőkben. Ennek ellenére kijelenthető, hogy a film a sorozat egyik legérdekesebb alkotása, pont azért, mert sok témát érint. De csak érint…

Annak ellenére, hogy a film elején azt hinnék, a rendező végigvezet minket a kiállításon, inkább a korabeli Németalföld történelmét és Rembrandt technikáit ecseteli, bemutatva az általa használt anyagokat és eszközöket is. A filmben egy kortárs festő gyakorlatban is megmutatja, Rembrandt hogyan dolgozott a színekkel, hogyan ábrázolta a fényeket, és hogyan érte el, hogy alakjai hús-vér emberekre hasonlítsanak.

Döcögős formátum

A film talán legfrusztrálóbb része a nem lineáris narráció: a mozi összevissza ugrál az időben, pedig sokkal érthetőbb és logikusabb lenne, ha előbb taglalná a művész életének korai szakaszát, mintsem a késeit… A művész szerelmi kalandjai többször is előtérbe kerülnek, a rendező azonban Rembrandt magánéleti és szakmai válságait szinte teljesen egy kalap alá veszi, mintha a kettő kizárólag egymásra hatna, holott szó sincs erről.

A filmben természetesen feltűnnek a téma szakértői is. Betsy Wieseman, a National Gallery munkatársa a kiállítás ötletgazdájaként látható: a szakértő nem titkolt vágya, hogy a látogató

az utolsó teremben sírva essen össze, mert Rembrandt művei olyan érzelmeket váltanak ki belőle.

Az, hogy a film láttán ez a reakció előjön-e a nézőkből, kérdéses, mindenesetre élőben biztosan nagyobb hatást gyakorolt volna az emberre a kiállítás.

Wieseman szakmai partnere a Rijksmuseumból Gregor J.M. Weber volt, de Evelyn Welch, a londoni King's College professzora, valamint egy kisebb csapatnyi ember is megszólal a projekt keretén belül.

Nicholas Penny, a National Gallery igazgatója megemlíti, hogy mind nekik, mind a Rijksmuseumnak sok saját Rembrandt-képe van, sőt még néhány barátja is birtokol Rembrandtokat… Ezután természetesen a kiállítás előkészületeit is bemutatják, de a filmben szó esik a rekonstrukciós munkálatokról és a történelmi tudásanyag felkutatásáról is.

Kétségtelen, hogy érdekes és tanulságos dokumentumfilmről van szó, ennek ellenére többet is ki lehetett volna hozni belőle, ha egy kicsit hosszabb film készül…

Az Exhibition on Screen: Rembrandt idén júliusban kerül a hazai mozikba.