A legrosszabb rémálmokat idézi a cukiságkiállítás

Izgatottan, mégis kissé kételkedve léptem be a Ludwig Múzeumba csütörtök délután. A cukiság témája régóta mozgatta a fantáziámat, hiszen olyan kérdéskör ez, ami roppant sokoldalú, rétegezett és megosztó, ugyanakkor sokkal kevésbé feldolgozott, mint elsőre gondolnánk – talán pont azért, mert annyira infantilis és gyermeki témának gondoljuk, hogy nem is ásunk a mélyére.

A cukiság szóról rózsaszín nyuszik, szőrös kiskutyák, gülüszemű babák és gyermekkorom mesefigurái jutnak eszembe; illatos, pihe-puha, kislányos lények. Igen ám, csakhogy a tárlat termei közt sétálva tátva maradt a szám, hiszen mindent láttam, csak az említett kreatúrákat nem. Legalábbis nem abban a formában, ahogy azt a kiállítás előtt elképzeltem. 

Ijesztő komfortkarakterek

„A cukiságnak az ezredforduló utáni erőteljes térnyerése és fokozódó társadalmi beágyazottsága egyre sürgetőbbé tette a globálissá váló jelenség megértésére irányuló behatóbb, tudományos (szociológiai, gazdasági, pszichológiai) és kritikai vizsgálódások megtételét” – emelték ki a kurátorok, hiszen ez a kiállítás is bizonyíték arra, hogy végre elkezdtünk komolyabban is foglalkozni a cukisággal, és nemcsak az óvodások, kisiskolások esztétikájaként tekintünk rá.

A kiállítás azonban eltörölt minden előítéletet, és bemutatta, hogy

Van valami iszonyatosan nyomasztó abban, amikor az ember egy általa ismert mesehőst – például Rózsaszín Párducot vagy Mickey egeret – abnormális pózban, furcsa külsővel, torzított szemüvegen keresztül látja. Pont ez történt a kiállításon: gyermekkorunk hősei idegennek hatottak, távolságtartónak tűntek, és ridegség sugárzott belőlük – még akkor is, ha nem valódi lények, csupán híres állatokról formált műalkotások. 

Az amorf, sokszor antropomorf alakok több termen keresztül ejtették ámulatba a látogatókat; a szervezők tematikusan, alkotók köré csoportosítva válogatták őket össze; az egyik részleg kimondottan a cuki sötét oldaláról, az ismert, mégis ijesztővé formált figurákról szólt. Azonban hamar rájöttünk, hogy a többi teremben látható tárgyak is legalább ennyire nyomasztó és zavarba ejtő hatásúak. Próbálunk menekülni, de mintha csak egy végtelen labirintusban keringenénk, minden teremben hasonló „kisugárzású” műtárgyakba botlunk.

Új megvilágítás

A cukiság sötét oldala ugyanis többféleképpen is megnyilvánul: a formalinban (?) ázó plüssfigurák és rakétán utazó fekete majom mint a puha diktatúra jelképei jelennek meg.

Természetesen a technika és a közösségi média hatása is meglátszik ezeken a műtárgyakon, ami nem meglepő, hiszen a kiállító alkotók zöme a 30-40 éves generációból került ki, vagyis azokból, aki könnyedén eligazodnak a különböző számítógépes játékok/alkalmazások vagy a social media világában, és akarva-akaratlanul is inspirálódnak általa. 

Lenyűgöző, hogy mennyire új megvilágításban látja az ember az alkotásokat, miután meggyőződött róla, hogy a cukiság egy komplex fogalom, egy roppant komoly fenomén. A színes képi világ, a vibráló vizuális elemek és a déjà vu mindenkit elvarázsol, miközben gondolkodásra késztet, ami – valljuk be – jó dolog, pláne egy kortárs kiállításnál. 

Bár a kurátorok eredetileg festményekre akarták korlátozni a tárlatot, hamar rájöttek, hogy a cukiság a képzőművészet valamennyi ágát átjárja, így kerámiaszobrok, szőttesek, festmények, fából készült installációk és videók is szerepelnek a gyűjteményben.

A cukiság faktor kiállítás november 12-ig látogatható a Ludwig Múzeumban.