Keleti Éva: Jó napot kívánok, én vagyok a véletlen!

„A fénykép igazi csodája az, hogy tükrözi a kor szellemiségét, kultúráját, de ahhoz, hogy értékes alkotás szülessen, tanulni kell a mesterséget, nem árt, ha tehetséges az ember, sok esetben pedig szerencsére is szükség van” – mondja az Indexnek a 91 éves Keleti Éva, aki hét évtizede nézi a világot a fényképezőgépének objektívjén keresztül. Majd azt is hozzáteszi, hogy

Keleti Éva az Index kérdésére feleleveníti, hogy az igazi áttörés a munkásságában az volt, amikor megjelentek azok a negatívok, amelyek fényérzékenysége sokkal nagyobb volt, mint korábban. Így az 1960-as években már nem kellett beállítani a színházi jeleneteket, hanem ténylegesen az előadás legérdekesebb pillanatait lehetett fotózni.

„Amikor az MTI-be felvettek gyakornoknak, még életemben nem volt fényképezőgép a kezemben. Eleinte vegyészmérnöknek készültem, de aztán a véletlenek összjátéka révén fotóriporter lettem” – idézi fel a kezdeteket Keleti Éva, és azt mondja, ma sem élne más életet. Ám ha fiatal korában megkérdezik, biztosan nem olyan bohém életet képzel magának, mint ami megvalósult. Nem gondolta volna, hogy a színházi világ egy része rendszeresen nála tölti majd az estéit. Fiatal korában csendes, nyugodt életet képzelt magának.

A július közepén nyíló kiállítás az 1952-től máig terjedő hetven esztendőt fogja közre. Vannak benne szociofotók is. Az egyik képen például egy férfi mosógépet szállít, valószínűleg a kölcsönzőből hozza, sokan az ötvenes években a babakocsit is kölcsönözték, ma már, a fogyasztói társadalomban, ilyet talán csak elképzelni tudunk. Egy másik képen a Szilágyi Erzsébet Gimnázium diákjai romot takarítanak a vár aljában. „Nagyon szeretem ezt a képet. Már az MTI munkatársaként a vár aljában sétálgattam, amikor megláttam, ahogy a tanárnő és a diákok kezükben ásóval romokat takarítanak el” – mondja.

Ellenfényben megdicsőülni

A Drahota Andrea színművészről készült fotója sok szempontból érdekes. Fényglóriában (ellenfényben) látható a haja, érdekes még a gyertyafény, amelynek van egy fényes ellenpontja is, hangsúlyosak a ruhájának gyűrődései. A kép a megdicsőülést ábrázolja.

„Focizni se sokszor láthattuk Ruttkai Évát, a kiállításon viszont lesz egy olyan kép, ahol ő adja meg a kezdőrúgást a színész-újságíró baráti mérkőzésen” – árulja el, majd hozzáteszi, el kell kapni a megfelelő pillanatot. 

Zsolnai Hédi sanzonénekesnő volt, nem élt Magyarországon, egy látogatása alkalmával felkérték Keleti Évát, készítsen képriportot róla. Franciás hangulatú képek születtek. Talán amiatt lehetett ez, mert a sanzonok igazi hazája Franciaország. Mindenesetre itthon is szerették az efféle dalokat, a kép hangulata egyszerre romantikus és zavarba ejtő.

A lélek rezdülése is fotózható

Nádas Péter egyik darabjában, Találkozás a címe, Ruttkai Éva egy háborúban eltűnt férfi feleségét alakította, és találkozott egy fiatal férfival, aki a férjével együtt volt katona. A darab kettőjük kapcsolatáról és szerelméről szól. „A hetvenes években láthattunk ilyet először, Hegedűs D. Géza teljesen meztelenül szerepelt egy jelenetben a színpadon, amikor Ruttkai Éva megmosdatta. És tényleg megmosdatta. 

De van egy másik fénykép is róla a tárlaton, ezen teljesen eltakarja az arcát. Csak a szeme látható, ez is nagyon beszédes kép” – mondja Keleti Éva.

A fotográfus azt is megvallja, hogy „személy szerint nagyon szerettem Darvas Ivánt. Az első színházi munkám is hozzá kötődött. Később, 1957 januárjában felhívott, hogy készítsek róla – mint egy szabad emberről – fényképeket. Három napig fotografáltam őt, egy legendás sorozat készült.

Jó napot kívánok, én vagyok a véletlen!

Előkerül a leghíresebb képe is, egy amerikai táncosnőt ábrázol, aki olyan mozdulatot tesz, és a ruhája is úgy fodrozódik, mintha abban a pillanatban pillangóvá változna. Amikor a kép keletkezésének története szóba kerül, Keleti Éva elmosolyodik.

Jó napot kívánok, én vagyok a véletlen! Vagyis éppen abban a pillanatban raktam össze a fényképezőgépet, csak felkaptam, és elsütöttem, mert azt láttam, hogy repül felém egy test. Mindig mosolygok azon, hogy a leghíresebb képem nem egy hosszan átgondolt és kitalált koncepció, hanem egy elkapott pillanat révén jött létre.

Aztán egy óvatlan pillanatban előkerül egy fotó, amelyen Darvas Iván Patrick Süskind A nagybőgő című monodrámájában a magyar színház történetének egyik legemlékezetesebb alakítását adja. A kisember drámáját, aki a háttérből előre szeretne lépni, és megfürödni a rivaldafényben. De nem adódik mód rá, mert a nagybőgő megakadályozza ebben. Keleti Éva erre így emlékszik vissza:

Fiatalabb koromban nekem is volt ilyen időszakom. Én akartam jelen lenni, fotózni, tanítani, szerkeszteni. Mindent én akartam csinálni.

Kérdésünkre, hogy vajon mi a Nemzeti Fotótárba nemrég bekerült, a szinte teljes életművéből válogatott fényképek tárlatának fő üzenete, Keleti Éva azt mondja, hogy Magyarország egy nagy gömb. Nincsen eleje és vége, minden fénykép az egészet mutatja. A kultúránk egészét, minden egyes történetben benne van az emberiség egészének története. Ezekben a képekben benne van a fotográfia múltja, de benne van a jövője is. 

Majd azt is megtudjuk, hogy mostani találkozásunk, a múltidézés kivételes alkalom. Merthogy Keleti Éva a kedvünkért vette elő a kézzelfogható múltat.

Soha nem nézegetem a régebbi fényképeimet, csak ha felkérnek egy-egy válogatásra, ahogy most is. Kezdőként még nézegettem korábbi fotóimat, de ez a vágy nagyon hamar elmúlt. Ma már mindig csak a legújabb képeim érdekelnek.

(Borítókép: Keleti Éva. Fotó: Németh Kata / Index)