Hiába tanult meg magyarul, mindenki olaszul akar vele beszélgetni

Történetünk kezdődjön itt, mert minden fájdalom ebbe a tettbe sűríthető: Roberto Ruspantit kitiltják Magyarországról, és azt sem engedik, hogy visszatérjen. Több mint tíz évig. 

Roberto Ruspanti 1978. szeptember 30-án kocsijával a hegyeshalmi határkelőnél áll, értetlenül. Fogalma sincs, hogy mi történik vele, s miért. 

Aztán eltelik 45 év, és  Roberto Ruspanti Budapesten, a Vörösmarty téren ül egy széken, az Ünnepi Könyvhét forgatagában. Az Agrigentói sétány című regényét dedikálja, ami most magyarul is megjelent. A fiatalok, idősek, akik odamennek hozzá, mindannyian olaszul akarnak beszélgetni vele, mire egyszer csak megszólal:

Hiába tanultam meg magyarul, most mindenki olaszul akar beszélgetni velem.

Jobban örülne, ha magyar szót hallana, ha magyarul szólalhatna meg. Különben az ő magyartudása nem derül ki. Merthogy ő hungarológus, egyetemi tanár, író, költő, meg műfordító. A magyar nyelvet műveli, tudományos szinten – művészien.

Mi az ő sztorija?

Roberto Ruspanti 1971-ben 24 éves olasz fiatalember. Rómában él, ott született. A helyi egyetemen jogot hallgat. A barátaival közös nyaralást terveznek, és úgy döntenek, megnézik, mi van a vasfüggöny mögött. A célállomás Budapest. Magyarországon érdeklődéssel fogadják őket. A fiút mindvégig nagy szeretet és figyelem övezi. Beszélgetni kezd helyi fiatalokkal, idősebbekkel is. Egyszer pedig azon kapja magát: idegesíti, hogy egy szót sem tud magyarul, ezért vesz egy olasz–magyar turisztikai szótárt, a sorsa pedig itt dől el:

Amikor visszatér Rómába, a jogot ugyan befejezi, de a véghajrá érdekesre sikerül. Témavezetője a szakdolgozat védésekor tájékoztatja a vizsgabizottságot, hogy a jövendőbeli jogász – igen, az, aki ott áll előttük – a magyar irodalom nagy kedvelője, kutatója. És mivel a legtöbb olasz könyvtár polcán Körmendi Ferenc és Zilahy Lajos művei is ott hevernek, ám nem porosodnak, hanem viszonylag gyakran beléjük lapoznak, az ítészek kíváncsivá válnak. Roberto Ruspanti így Petőfi Sándorról kezd beszélni, az értékelés pedig pozitív.

Jogász lesz, de nem akar a pályán maradni, igazából sosem akart. Az édesapja akarta, kérésének engedett, de most a saját útját akarja járni. Diplomáját zsebre vágja, bekeretezve kiteszi szobája falára, mindegy is, a lényeg, hogy beiratkozik a római La Sapienza Egyetem magyar szakára. Ott megismerkedik Szauder József professzorral, elmélyül a magyar–olasz kapcsolatokban, rengeteget tanul. Felnéz mesterére, tiszteli. Szauder műveit mai napig olvassa. Akinek lehet, úton-útfélen ajánlja, azóta is. Nagy kedvence A kövek és könyvek című kötet. Szerinte alapmű.

Roberto Ruspanti akkora elánnal áll bele a magyar nyelv tanulásába, hogy négy helyett három év alatt végzi el a bölcsészkart – egy tanévet egy hónap alatt teljesít –, és summa cum laude minősítéssel diplomázik.

Látja, hol van a kocsi feneke?

Ezután visszatér Budapestre, ahol olasz nyelvi lektorként és szerkesztőként dolgozik három éven át a Corvina Kiadóban. Jól tudja, hogy az olaszokat a magyar kortárs irodalom érdekli, ezért a kollégái figyelmébe ajánlja Kardos G. György, Esterházy Péter és Spiró György műveit fordításra. De nem tudja meggyőzni őket. Somló György és Tóth Éva költő kollégáit amúgy nem sűrűn látja. Csak arra figyel fel, hogy a havi egyszeri jelenlétük mindig a fizetés napjával esik egybe. 

Amikor a kiadónál lejár a szerződése, a rendőrségtől keresik, és közlik vele, hogy az országban való tartózkodását nem hosszabbítják meg. Vagyis megteszik, feltéve, ha a hegyeshalmi határátkelőhöz fárad. 1978. szeptember 30-án odavezet. Teszi ezt úgy, hogy minden holmiját, ruháktól a könyvekig a Meredek utcai lakásában hagyja. A határátkelőnél egy fiatal tiszt várja, aki ezt mondja neki: nem fordulhat vissza, nem mehet vissza Magyarországra.

De uram, kérem, nem Ausztriából jövök. Látja, hol van a kocsi feneke?

A fiatal tiszt elolvassa az olasz fiatalember igazolását, amelyben a Corvina Kiadó szerint Roberto Ruspanti munkájával minden szempontból elégedettek, majd lefagy. Mindezek után még Roberto Ruspanti kezdi őt nyugtatni. Két órát beszélgetnek, mígnem jön egy másik tiszt, aki közli vele, mit közli, parancsolja:

Hagyja el Magyarországot!

Nincs más lehetősége, kénytelen kocsijával átgurulni a határon. Másnap a bécsi magyar konzul fogadja, aki szerint nyugodtan visszatérhet Magyarországra. Megpróbálja, de a korábbi tapasztalatok miatt nem Hegyeshalom felé veszi az irányt. Máshol próbálkozik, de nem jár sikerrel. Nem csinál botrányt. Sóhajt, és elutazik Rómába.

Olaszországban hungarológusként kezd el dolgozni. Magyar irodalommal foglalkozik, publikál, esszéket ír, olasz nyelvre ülteti át többek között Petőfi Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső és Kaffka Margit műveit. Nevéhez fűződik Petőfi Sándor János vitézének olasz fordítása is. A magyar irodalom és a magyar olasz kapcsolatok kutatója, számos monográfia és tanulmánykötet szerzője. Ami megjelenik, rendre elküldi a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, lássa, ő továbbra is a magyar kultúráért dolgozik.

Van, ami sohasem gyógyul be

Tanít az Udinei, a Bolognai, a Padovai és a Paviai Egyetemen. Egyetemi tanárként a hallgatóinak mindig elmondja: „Nem tudjátok, milyen nehéz a magyar verseket olaszra fordítani.” Amikor tanít, mindig az hajtja, hogy a hallgatóit ne szakirodalommal untassa. Regényekről, novellákról meg versekről beszél, arról, mi van mögöttük. Ady költészetének milyen a háttere. Mitől szenvedélyes. Ki volt ő, hogyan élt.

Azok az olasz hallgatók, akik beiratkoznak a magyar szakra, legtöbbször véletlenül kerülnek oda. De ha bekerülnek, nehezen szabadulnak. Többségében annyira beszippantja az egész őket, hogy nem csak megtanulják a nyelvet, elmélyednek az irodalomban, a magyar kultúrában, egy részük a tanszéken marad.

Manapság Triesztben van a leghíresebb tolmács- és fordítóiskola egész Olaszországban. Ruspanti szerint ott érdemes lenne egy magyar nyelvi tanfolyamot indítani, de pénz nélkül sajnos nem megy.

1989-ben, a berlini fal ledőlése után felhívják a magyar nagykövetségtől. Problémája megoldódik, ismét jöhet Magyarországra. Ennyit mondanak neki, bocsánatkérés nélkül. Visszatér Budapestre, majd jóbarátja, Szörényi László irodalomtörténész révén 1993-ban – aki római nagykövet ekkor – felterjesztik őt a Pro Cultura Hungarica díjra. Elfogadja, de nem mint kártérítést – hangsúlyozza. És van még valami, amiről eddig sehol nem beszélt:

A magyar állam soha nem kért tőlem elnézést a történtek miatt. 76 éves vagyok, de ez a mai napig egy nyílt seb, ami soha sem gyógyul be.