Életének utolsó hónapjaiban kicsit olyan volt, mint egy gyerek

Az Esterházy Péter-emlékfilmben (amelyet Ruszthi Zsolt rendezett – a szerk.) pályatársai közül megszólal Darvasi László, aki szerint Esterházy az a típusú ember volt, aki a sznobokat, a gondolkodókat, az igazságot szomjazókat, a látni akarókat előhívta a napfényre. Nem patetikusan, látványosan, hanem civilként tette. 

Te, figyelj, olvastam ezt. Tök jó volt, de ott valami mást kellett volna csinálni.

Darvasi hozzátette, hogy Esterházy a fű alatt tudta megszólítani az embert, miközben a fényben dolgozott.

A jámbor olvasó azt hihette

Parti Nagy Lajos a kettejük barátságát emelte ki, amelynek pontos kezdetét nem tudta felidézni. Majd azon elmélkedett, nem gondolná, hogy „a pontos vége Péter halálának napja volt, volna, vagy lett volna. S bár a kapcsolatunk nem volt mindennapi, vagyis nem napi szintű, mégis intenzív volt, mert mindig tudták, hogy a másikkal mi van.

Érdekes volt, ahogy Péter a saját életével bánt, ahogy a saját életéről beszélt, ha beszélt. Egyfelől kitett, tematizált mindent, így a jámbor olvasó azt hihette, hogy mindent tud Esterházy életéről, holott szerintem gyakorlatilag semmit sem tudott Esterházy Péter magánéletéről

– fogalmazott Parti Nagy, aki szerint Esterházy szemérmes ember volt, és az idejével is végtelenül fukar. „Ebben teljesen igaza volt. Azt hiszem, én is ilyen vagyok.”

Minél több nyílászáró

Dragomán György arról beszélt, amikor megszülettek gyerekei, Esterházy azt tanácsolta neki:

»Gyuri, minél több nyílászáró!« Ezt úgy értette, hogy köztem és a gyerekek között, amikor dolgozom. A tanácsát megjegyeztem, de nem igazán gyakoroltam. Csak egy ajtó volt, és azon bejöhettek, de én máshogy dolgoztam, mint Péter.

Grecsó Krisztián szerint a pályatársak közül néhányan nem bocsátották meg neki, amikor úgy érezték, hogy az atyai segítségnyújtás elmúlt. „Ő adott, egyszer az egyiknek, aztán másnak is. És ez olyan volt, mintha a kemence mellett melegedni. Kapni az energiát, a szeretetet, a figyelést. Ha ez megszűnt, haragudtak rá, mert úgy élték meg, hogy kiestek a kegyeiből.”

Esterházy végtelenül nagylelkű és nagyvonalú volt. Sokszor ironikus, meg humoros is

– mondta Závada Pál. ,„Komolyság jellemezte. Komolyan vett mindenkit; a kollégákat, a nem kollégákat, az olvasókat, az utca emberét, bárkit. Furcsa módon soha nem abból indult ki, hogy álszerény módon eljátssza, hogy egy vagyok közületek. Pontosan tudatában volt, hogy ő kicsoda, mit ér, és bámulatos, ahogy ezt meg tudta oldani.”

Letaglózó erejű szöveguniverzum

Péterfy Gergely szerint „nem az volt, hogy nem Esterházyhoz képest mozog az univerzum vagy a kelet európai irodalom, pláne a magyar irodalom szövegvilága. Vagyis hozzá képest kellett elmozdulni. Ahhoz a brutálisan erős, letaglózó erejű szöveguniverzumhoz képest kellett megtalálni egy olyan terepet, amelyben mozogni tudsz, lélegezni tudsz. Mert miközben ez nagyszerű, üdítő és csodálatos, addig természetesen hatalmas erővel nyomja le a terepet. Hála a jó Istennek, persze.”

Életének utolsó hónapjaiban kicsit olyan volt, mint egy gyerek

– mondta Dés László zenész, aki az író egyik legjobb barátja volt. „Ugye ő, akit mindig erősnek és magabiztosnak látott az ember. Aki mindig tudta, hogy mit akar. És többnyire mindig tudta.”

Sokat utaztak együtt. „Ilyenkor viszont úgy viselkedett, mintha az öcsém lenne. Én meg mindig úgy tekintettem rá, mintha a bátyám lenne. Mindenhová az én kocsimmal mentünk, mindig én vezettem, akkor is, ha nyaralni, és akkor is, ha fellépni mentünk. Amikor beültünk az autóba, akkor hátradőlt a székben és azt mondta:

Lacikám, most rád bízom magam. Jajj, de jó, most nekem nem kell semmit csinálnom.

Most pedig tesztelheti, hogy mennyit tud Esterházy Péterről.

(Borítókép: Esterházy Péter 2016. február 23-án. Fotó: Balogh Zoltán / MTI)