Ennyi mocskot már rég láttunk színpadon

Bagó Bertalan rendező a színháztól nem idegen, de egészen különleges megoldással élt a díszleteket illetően Bereményi Géza és Kovács Krisztina Apacsok című darabja megrendezésekor. Néhány teljesen átlátszó szék és asztal kivételével ugyanis nem volt semmilyen díszlet, azokat is minden jelenet alkalmával hozták, vitték, cserélték igény szerint. Ez minden alkalommal kizökkentette a nézőt, elidegenítette a témától, mintha Brecht színházát látnánk, vagy valamiféle kényszeres ember rémálmába csöppennénk, aki időszakonként pakol, átrendez, mert az élet olyan, hogy semmi biztos pontot nem lehet benne találni, csak akkor, ha az ember létrehoz valamiféle fantáziavilágot, amibe beleköltözik.

Fotó: Királyváry Judit

Menekülés az indiánba

A darab története szerint annyira élhetetlen volt a létező szocializmus világa, hogy sokan elkezdték játszani az indiánt. Leginkább a Bakonyban, és ez azt jelentette, hogy időről időre kiköltöztek családostul, és megpróbáltak úgy élni, beszélni és gondolkozni, mint az indiánok. Úgy tekinteni a világra. Tisztán és egyszerűen, őszintén, és létező erkölcsi normák mentén. A színdarab két idősíkban játszódik, az egyik a 60-as évek, amikor játsszák az indiánt, valamint amikor azt is látjuk, hogy megfigyelik őket, zsarolással beszerveznek közülük egy besúgót. A másik a mai korunk világa, amikor kuratóriumi elbírálást látunk egy filmforgatókönyv kapcsán.

Visszatérve a díszletre, az átlátszó székeken és asztalokon kívül vetített nappalikat látunk, kávéházat, kínzókamrát, indián vidéket. És mindent rajzolva. Képregények világát idézi a háttér, ahogy az indiántörténeteket is sokszor olvastuk képregényekben is. De a 60-as éveket már eltávolítja tőlünk ez a megoldás, ami nem is baj, mert olyan mennyiségű mocsok jelenik meg a színpadon, amilyet nem sok darabban láthat az ember, és így is megérint, de mintha mi, nézők védve lennénk ettől a világtól.

Bagó Bertalan rendezésében ugyanis azt látjuk, hogy akit beszerveznek, attól mindent, de tényleg mindent elvesznek. Gáspár Sándor, amikor a beszervező tisztet játssza, olyan mértékig szenvtelen, és cinikus, mindenkin és mindenen átgázolni kész gazember, hogy az ember el sem tudja képzelni, hogy létezhet-e ilyen figura. Itt már nem nagy kaliberű drámai gazembert látunk, hanem kisstílű, szerencsétlen bűnözőt. Egy nyomorult embert, aki másokat is nyomorulttá tehet egy diktatúrában. A darab színről színre mutatja, hogyan szüntetik meg egy ember tartását, hogyan teszik tönkre a lelkét. Olyan mértékig megtörik, ami szinte fizikai fájdalmat okoz a nézőnek is. Lábodi Ádám mindezt úgy képes eljátszani, hogy egyrészt érzékelteti, hogy minden erejével benne él az egyre torzabb és hazugabb világban, másrészt azt is látjuk, hogy egyre jobban szorong. A darab végén már-már emberfölötti küzdelemre van szüksége, hogy ne essen szét a személyisége.

Fotó: Királyváry Judit

Szembenézés a nagyapák bűneivel

Érdekes megoldás, hogy az unokát is Lábodi Ádám játssza, aki magyarázatokat keres, és nem hajlandó elhallgatni, elhazudni a múltat, még édesanyja kérésére se. De ez a megoldás arra is emlékeztet, hogy a családi problémákkal generációról generációra meg kell küzdeni. Az őseink bennünk élnek. Bagó Bertalan rendezése erről szól. Még az unokáknak is van dolguk ezzel. Bár azt is mondja Bagó, hogy mindezt távolságtartással kell csinálni. Így is van katarzis. 

Ha szembenézünk a múlttal, nem kísért tovább. És minden helyre kerül a kollektív tudattalanban is.

Nem először láthatjuk a színdarabot, amely a Radnóti Színház felkérésére, a színház színészeire íródott, és ez volt 2009-ben Török Ferenc első színházi rendezése (később egyébként Bereményi Géza is megrendezte az Apacsokat a Hevesi Sándor Színházban). Óriási különbség, hogy Török Ferenc rendezésében nem voltak átlátszók a székek és az asztalok, akkor a kornak megfelelő tárgyi világ jelent meg a színpadon. Bagó Bertalan tehát azt mondja most nekünk, hogy muszáj még beszélni a közös dolgainkról, mert egyre láthatatlanabbá kezd válni minden (nem csak a tárgyi világ), egyre kevesebb lesz a szemtanú. 

Ráadásul nagyon sok az elidegenítő effektus. Nemcsak a már említett pakolások, hanem a vetített feliratok is kizökkentenek, amelyek tájékoztatnak minket minden jelenetváltáskor a helyet és az időt illetően, mintha írógéppel írná valaki a falra, mintha mindez már csak dokumentum lenne. Vaskos dokumentum, amelybe az embernek lassan már nincsen kedve belenézni. Pedig közös dolgok ezek, amelyeket – mint tudjuk – rendezni kell. És nem annak ellenére, hogy fáj, hanem éppen azért.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!