Vérben ázva, lerongyolódva dolgoztatták a magyar kőművest

Rezsuta István 1931-ben szegénységbe születik. Vallásos család nyolcadik gyermekeként nő fel kilenc testvére meg a szülei mellett. Az apja a földeken dolgozik, a mezőgazdaságban, meg asztalosmunkát végez, hogy a családját eltartsa. Bútorokat, székeket meg gyermekágyat készít mogyorófából. Pomázon a magyarok ekkor svábokkal és szerbekkel élnek együtt, jó viszonyban, barátságban. Hamar megtudja, milyen a nagybetűs élet. Idejekorán kell megfognia a munkát, hajnalban kel, hogy a kapával elinduljon a mezőre. Ahogy cseperedik, olyan tizennégy éves forma, amikor levente és focista lesz belőle – kapus, többszörös bajnok megyei szinten, NB II-ben. Szerelemből űzi, szenvedélyből.

Fegyver helyett lapát

A második világháború után, 1946-ban a svábokat kitelepítették Pomázról, a 15 éves István megsiratja őket. A gazdaságok, amelyek addig virágoznak, a svábok elvesztése után tönkremennek. Jön az államosítás, onnantól gyárakban kell dolgoznia. Ugrunk az időben: 21 éves korában, 1952-ben felesketik katonának, de fegyver helyett lapátot kap. A Rákosi-diktatúra Néphadseregének azon egységébe kerül, amelyben katonai munkaszolgálatosként kell dolgoznia. Hogy miért, nem tudja, csak azt, hogy szégyelli, hisz nincs bűne, a törvényt nem szegte meg. Politikai értelemben sem, mondjuk, az ’50-es években ehhez valódi „bűn” sem kellett. 

A politikai okokból megbélyegzettek közé kerül, akiknek a munkaerejét egyszerűen kihasználják. Mégis úgy éli meg, mintha rabgazdálkodás áldozata lenne. Először Miskolcra kerül, ahol vele és társaival durván és gorombán bánnak. Időnként politikai „fejtágítókat” kell hallgatnia.

Onnan 1953 júniusában átviszik Badacsonytomajba, ahol a helyi kőbányában kezd el dolgozni. A társaság vegyes, a társadalom minden szegletéből – parasztoktól egészen az értelmiségiekig – mindenki megtalálható. A 93-96 fős válogatott közösség egy rabszálláson él. Az L alakú épületben korábban politikai okból elítélteket, konkrétan rabokat tartottak. A helyiség olyan, mint egy tömegszállás. A munkaszolgálatos katonák élelmezése finoman fogalmazva is gyenge. Reggel kávé, feketén. Kis kenyér, zöldségleves, főzelék, hús alig – ezt eszik, bár ez kevés energiát ad nekik, főleg akkor, ha bányába indulnak dolgozni. Szerencséje van, neki meg a társainak, mert a helyiek rendszeresen etetik őket. Kenyérrel meg zöldséggel. 

Hét napból hatot dolgoznak, hétfőtől szombatig nyolc órában, két műszakban, reggeltől estig. Tapasztalat és munkavédelem nélkül fejti a követ, a legegyszerűbb kézi szerszámokkal. Eleinte vérben ázva, mert azt sem tudja, mit csinál, meg azt sem, hogyan kell. Komoly baleset egyszer sem éri, ám a veszélye mindig fennáll. Könnyű így lerongyolódni. Később aztán belejön, amikor a civil munkásoktól megtanulja a mesterség csínját-bínját.

A munkatáborban rátalál a szerelem

Badacsonytomajban mégis sokkal jobban érzi magát, mint Miskolcon. Ez az emberséges parancsnokuknak köszönhető, aki megengedi, hogy szabadidejében rúgja a bőrt, vagyis focizzon. És az sem mellékes, hogy rátalál a szerelem, miután Annust megismeri.

Három hónapot tölt itt, aztán még egy évre Pécsre kerül, majd Komlót is megjárja, ott a föld alatt, szénbányában dolgozik, életveszélyes körülmények között. Innen visszajár Badacsonytomajba, kimenőt kér, többnyire kap, csak azért, hogy Annussal találkozhasson, akit a munkaszolgálat után feleségül vesz. Badacsonytomajban telepednek le, családot alapítanak, két gyermekük születik.

Sokan nem értik, miért megy vissza oda. Istvánt ez nem érdekli, csak dolgozik, kőművesként. És arra a legbüszkébb, hogy a saját házukat is a két kezével építi föl. A munka mellett folytatja a focit, később edzőnek áll. 

A munkatábor utolsó élő tanúja 

Rezsuta István úgy véli, ha azt csinálod, amit szeretsz, szabad vagy. Szóval ha egy munkatáborban focizhatsz, szabad vagy. Ha egy munkatáborban szerelmes vagy, szabad vagy.

(Borítókép: Rezsuta István. Fotó: Bődey János / Index)