Visszafojtott lélegzettel várták, mikor nyílik ki az ajtó

„Édesapám egy alkotó ember, egy mester, egy zseni volt. Számos hazai és külföldi kortársa ugyanezt állította, tehát nem elfogultság részemről. Egy ilyen kivételes ember mellett lenni, őt segíteni csodálatos feladat, egyben boldogság volt számunkra. A szüleimnek ez a harmonikus együttlét természetes volt: a munka is, és édesanyámnak az éjjeli gépelés is” – mondta Juhász Anna irodalmár, Juhász Ferenc lánya korábban a Magyar Kultúra Magazinnak. 

Apu megvalósította, amiben mindig hitt, és gyakran mondta nekünk: egy dolog, hogy az ember művész, de legyen foglalkozása is, egy munkahely, ahova bejár. 1989-ig neki ez az Új Írás volt, a legendás irodalmi és művészeti lap, melyben először szerkesztőként vett részt, aztán ő lett a főszerkesztő.

Juhász Anna is sokat volt ott gyerekként, mint fogalmazott, imádott bejárni a szerkesztőségbe. Ez sokáig a New York-palotában volt, ezért is jelentett neki sokat, amikor ő is elkezdhetett ott dolgozni. A lap megszűnése után Juhász Ferenc otthon dolgozott, de a sváb rendszeresség, a munka szeretete, amiben felnőtt, megmaradt az életében, tette hozzá az irodalmár, aki szerint az édesapja nagyon szigorú rendszer szerint élt akkor is. 

Amikor nem volt pénzünk, akkor is írt, amikor nem volt kiadója, amikor nem jelentek meg a könyvei. Munkahelyként is tekintett az otthonára. Reggel ötkor kelt, elkezdett takarítani, porszívózni, mire mi indultunk az iskolába, ott glédában kellett állnia mindennek, az otthon tiszta legyen.

A zárt ajtó mindig szent volt

Juhász Anna elmondta, a munka az életük része lett, hiszen azt látták, hogy mindenki cselekvő, mindenki aktív tevékenységet végez, ezért gyerekként, testvérével ők is bekapcsolódtak minden feladatba. „A verseket édesapám kézzel írta, édesanyám éjszakánként legépelte az Erika írógépen, és hétvégenként összeolvasták. Ez igazi szertartás volt. A reggeli kávé után a nagy ebédlőasztal két oldalán ülnek, egyikük a kéziratot fogja, a másikuk a gépelt oldalt, és egyszerre két hangon mondják a verset – mint egy felolvasó színház.

Ez a gyerekkorunk egyik alapélménye, ahogy női és férfihangon megszólal a líra. Ezeknek a verseknek az áhítatában éltünk. Ez nagyon fellengzősen hangzik, de nem volt az, ez volt a természetes közegünk.

Hangsúlyozta: a zárt ajtó mindig szent volt. Tudták, hogy amögött születik a vers, a füstfelhőben, kávé mellett, ceruzasercegéssel. Szinte visszafojtott lélegzettel várták, mikor nyílik ki az ajtó és látják meg a kéziratot.

Ebben a rendben úgy találta meg mindenki a helyét, hogy ha kinyílt az ajtó, mi valóban egy igazi apukát kaptunk, aki szőlőt metszett a kertben, homokozót épített nekünk, játszottunk, rózsákat ültettünk, játszótérre mentünk, kutyát sétáltattunk, kirándulni mentünk.

Weöres Sándortól Vas Istvánig

Édesanyja pedig a legboldogabb ember volt – állította. „Mert a boldogság nem tétlenség. A boldogság nem azt jelenti, hogy nem csinálunk semmit, hanem megtaláljuk a másik szemében azt, amibe kapcsolódva az értelmet tudjuk kutatni egy-egy feladatban, találkozásban, helyzetben.” Juhász Anna szülei ezt nagyon megtalálták egymásban, és a teremtés útján indultak el együtt. Teremtés volt a gyerek, teremtés volt a könyv, teremtés volt az orvosi hivatás.

Sok mindent kaptam a szüleimtől, de ez természetes volt, úgy tudtam, ilyen az élet. Hiszen ezt láttam. Természetes volt, hogy nálunk szombatonként vacsoravendégek vannak, és ezekre az alkalmakra nekünk készülnünk kell. Természetes volt, hogy ott ül Weöres Sándor, Vas István vagy Szántó Piroska és Konok Tamás, de természetes volt az is, hogy előtte négy nappal mi már tanultuk a verseket, prózai szövegeket, énekeket, fontos volt, mi mit tudunk megmutatni nekik a világunkból. A készülés is természetes volt, holott egy hétéves gyereknek talán nem szokványos, hogy négy verset tanul minden hétvégére

– emlékezett vissza Juhász Anna, hozzátéve, az édesapja mindig tanította, sokat foglalkozott velük.

Juhász Ferenc művei a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán olvashatóak. Augusztus 16-án, a születése napján tesztelheti, mennyit tud a költőlegendáról.

(Borítókép: Juhász Gyula 2014. november 25-én. Fotó: Czimbal Gyula / MTI)