Csak a legfontosabbnak vélt dolgaikat vitték magukkal

A júliusban elhunyt Lator László költő, műfordító és Kemény Aranka irodalomtörténész a családtörténeten messze túllépő „kincstár” közzétételére készült. Az immár csak posztumuszként megjelenő képes beszélgetőkönyv a tervek szerint 2023 őszén jelenik meg. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SZIMA) most azonban felhívást tett közzé A Lator-tanya – Lator László tiszasásvári emlékei című kötet kiadásának támogatására. 

A SZIMA felhívását Tóth Krisztina író Facebook-oldalán osztotta meg. „Kérem, hogy aki ismerte, szerette és tisztelte Lator Lászlót, lehetőség szerint fizessen elő erre a csodálatos könyvre.” 

A képeskönyvben megjelenő fényképek java részét Lator István földbirtokos, Lator László édesapja készítette az 1920-as és ’30-as években a kárpátaljai Tiszasásváron. Az 1927-ben született Lator gyermek- és diákkoráról már A megmaradt világ című kötetében megemlékezett és a Felső-Tisza és holtágai mellett fekvő sásvári udvarházuk és környezete részletes leírását adta. A most készülő könyvben ezeket a helyszíneket és a Lator–Ujhelyi-Vitkay család tagjait láthatjuk.

A Lator-tanya Lator László számára nem csak földrajzi hely, de olyan ingergazdag közeg volt, amelynek minden részét szabadon bejárhatta, azt gyermekként „belakhatta”. Nemcsak a ház, a kert, az udvar és a szántóföldek, de a Tisza és élővilága is a része volt, és e környezet motívumai később beleszövődtek a verseibe

– mondta az Indexnek Kemény Aranka irodalomtörténész, muzeológus, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa.

A Lator család 1944 októberében a front elől menekülve hagyta el Tiszasásvárt, ahova többé nem térhettek vissza, javaikat elveszítették. Csak a legfontosabbnak ítélt dolgaikat – köztük a fényképalbumokat – vitték magukkal. Az itt készült utolsó nagyítások már Lator László felvételei, 1942–43 közöttiek lehetnek. „A fényképek egy jól működő gazdaságot és egy, a természethez szorosan kötődő család tagjait ábrázolják. Habár a természet elemei – például az árvizek – rendszeresen károkat is okoztak, Lator István azontúl, hogy gátat tervezett, a többi mellett az 1933-as tiszai árvizet is gyönyörű, festői tájképekben örökítette meg.”

A feltárt családi album

Kemény Aranka a Petőfi Irodalmi Múzeum kezdő muzeológusaként – kollégája, Kelevéz Ágnes irodalomtörténész, jeles Babits-kutató révén – 2002-ben ismerkedett meg Lator Lászlóval. Ő vonta be őt több, a költő-szerkesztő pályatársairól, így a Nemes Nagy Ágnesről, Vas Istvánról, Weöres Sándorról, majd a saját írói módszeréről folytatott interjúba. Később már önállóan, az Európa Könyvkiadó műhelyéről szóló interjúsorozatban beszélgetett vele.

Amikor Lator egy közös látogatásuk alkalmával eléjük tárta családi albumait, akkor a családi életképek, köztük a gyermek Latort különféle elfoglaltságai közben megörökítő fényképek egy csapásra lenyűgözték őket. Később merült föl annak gondolata, hogy a költő meséljen a PIM Médiatára számára a mindig szeretettel és megbecsüléssel említett képekről.

A privát életét költészetébe rejtő költő kis idő múlva elfogadta a felkérést, talán mert úgy érezte:

azok a jómódú, tehetős, de a vagyonát elherdáló anyai ág és a felemelkedő, meggazdagodó apai ág kereteiben önállóan is értelmezhetők. A közös munkára, a fényképekről való interjúkra 2019-ben öt alkalommal került sor, amit azután – a koronajárvány miatt – telefonon, majd 2022-től újra a személyes találkozások alkalmaival egészítettek ki.

Latorral sokat nézegettük a fotókat, és a fényképezésről, a fényképezéshez való viszonyáról is beszélgettünk. Olyan történeteket, kapcsolatokat is előhívott számára egy-egy felvétel, amelyeket korábban nem említett, és az is kiderült, hogy ő maga is megtanult diákkorában fényképezni, a korai felvételeit pedig egy külön albumba rendezte. A szereplők, a helyszínek is sok meglepetést tartogattak számomra. Elbeszélései és a fényképek alapján egy vázlatrajzban megpróbáltam rekonstruálni a birtok felépítését, szerkezetét. Maradtak megválaszolatlanul is kérdések, vagy egy-egy személy, akikre nem emlékezhetett, a családi dokumentumok és mások memoárjai alapján őket is sikerült beazonosítani.

A képeken szereplők későbbi sorsa árnyalja a derűs felvételeket. A gyermekként szerzett élmények, a közelről megtapasztalt tárgyi világ, benne mindenfajta élőlénnyel, no és a természet és az évszakok változásaival együtt megjelennek a fotókon.

Kemény Aranka reméli, hogy a kötet további beszélgetések alapjául szolgálhat.

Az emlékezés természetéről, a korai családi fotográfiákról, a jellegzetes képtémákról. Milyen emlékeket, érzéseket, szókincset hívnak elő bennünk régi fényképeink, mi az, amit egy család magáról megörökít és megőriz. Fontos vizuális példái ezek a privát fényképek a két világháború közt még létezett, később szétzilált kárpátaljai földbirtokos életmódnak.

A Lator-tanya című képeskönyvben a fotókat Lator László kommentárjai, ide kapcsolódó versei és A megmaradt világ emléktöredékei mellett néhány korabeli tudósítás kíséri majd. Fogalmunk már volt, most részletgazdag képet kaphatunk, honnan, milyen családi közegből származott Kossuth-díjas költőnk, mi mindent veszített el tizenhét esztendősen, és őrzött meg egy életen át.

A készülő könyvbe a Litera honlapján bele lehet olvasni. Lator László művei a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán olvashatóak. 

Meghatározó mesterünk volt

Az alábbi írók, költők az Index megkeresésére írásban válaszoltak Lator László halálhírére. Lackfi János költő az Indexnek azt nyilatkozta: Lator lenyűgöző erejű versei tovább élnek, amelyek közül jó néhány örökre belemaródott emlékezetünkbe.

Tudtuk, hogy ő sem halhatatlan, mégsem hittük volna, hogy eljön ez a pillanat. Kilencven fölött is ruganyosnak, atletikusnak tűnt, játékos elmének. Panaszkodott, hogy az emlékezete már nem a régi, majd rögtön rá is cáfolt egy furfangos irodalmi találós kérdéssel.

Szabó T. Anna azt írta: „Lator László meghatározó mesterünk volt, és ez így is lesz, amíg élünk. A kezdetektől támogató figyelemmel segítette a munkámat, ha írok, ma is ott érzem magamon a tekintetét. Dragomán György szerint minden beszélgetés ünnep volt vele, mert a személyében az élő irodalomtörténettel ült szemben az ember, ott volt a fejében a teljes magyar költészet és a világlíra fontos darabjai is, és ez a tudás ragyogva sugárzott elő belőle. Petőcz András mintegy 40 éve ismerte meg Lator Lászlót, és a mai napig mestereként tekint rá.

Lator Lászlótól a Farkasréti temetőben vettek végső búcsút.