A gondoskodás és törődés szavakról, a gondoskodó tevékenységekről és munkafolyamatokról először szinte mindenkinek a nők jutnak eszébe, hiszen a gondoskodás történelmileg, társadalmilag és kulturálisan is női jegy, hosszú évszázadok, sőt évezredek óta a női, anyai szerepkör társul hozzá.
A törődés azonban több szinten is értelmezhető:
A fogalom gazdasági-politikai vetülettel is rendelkezik, a gondoskodási válság, a gondozási migráció, a globális gondoskodói láncok és azok hatása korunk egyre sürgetőbb kérdései közé tartoznak.
Az 1970-es évektől egyre gyakrabban vált a kritika tárgyává a gondoskodói munka nemek közötti egyenlőtlen elosztása, alulértékelése, amelyre a feminista teoretikus Silvia Federici is rámutatott. Szerinte a „többnyire nők által végzett gondoskodási tevékenységek hozzájárulnak a gazdasági működéshez, mégsem jár érte fizetés”.
Az érzelmi, szeretetből végzett munka tehát nincs munkaként értékelve.
A feminista művészeti gyakorlat előszeretettel világít rá a fizetetlen gondoskodási munkával kapcsolatos kérdésekre, diskurzusokra. Érdemes visszagondolni a koronavírus-járvány időszakára – akár a világjárvány következményének is betudható, hogy soha nem látott módon és minőségben indult el a kollektív gondolkodás, az önmagunk és mások iránti felelősségvállalás érzése. Súlyos terhek nehezedtek a nőkre, az egészségügyi dolgozókra, a szociális munkásokra: az egyenlőtlenség mégis leírhatatlan méreteket öltött.
A gondoskodásra szorulók kiszolgáltatottsága, a gondozó és gondozott között fennálló aszimmetrikus viszonyrendszer, az élet törékenysége, ökoszisztémánk sérülékenysége, a szociális háló hézagjai és a gondoskodás mindennapi rítusai mind-mind megjelennek a Ludwig Múzeum Vigyázat, törékeny – Handle with Care című kiállításán, amely a művészettörténész-kurátor Popovics Viktória és a múzeumpedagógus-művész Dabi-Farkas Rita közös gondolkodásának fizikai megvalósulása.
A tárlat többszintű – szociális, gazdasági, természeti, egészségügyi – válság időszakában keresi a választ arra, miként értelmezhető a gondoskodás változó fogalma, ezen kívül mi lehet a művészet, na meg a múzeum szerepe az újragondolásban.
A kiállítás egyik központi eleme kétségkívül Tarr Hajnalka részvételi-közösségi projektje, amely a folyamatos ápolási, gondozói, gyógyító munkát végző kezeknek állít szimbolikus emlékművet. A projekt egyébként élő alkotás, vagyis a kiállítás végéig várják a „beérkező kezeket”, hogy kibővíthessék a munkát.
A kiállítást a kurátorok inkább egy hosszú távú program első állomásának tekintik, amelyet arra szeretnének felhasználni, hogy a múzeum megszokott, viszonylag szűk látogatói közönségén túl új, szélesebb befogadói csoportokhoz is elérjenek. Ehhez segítség, hogy a kiállítótér fizikai falait átlépve a múzeum épületének közösségi tereit (jegypénztár, könyvtár, Lumi tér) is kihasználják, de külső helyszínekre, például az óbudai Hospice Házba is elér.
Annak ellenére, hogy a kiállítás nem kizárólag a hazai állapotokat és problémaköröket mutatja meg, hanem regionális, néha globális témákat érint és dolgoz fel, láthatóan erőteljesen épít a magyarországi történésekre, krízishelyzetekre. A kiállított művek egy része társadalomkritika, amely rávilágít a romák helyzetére, akik többszörösen sérülékeny és diszkriminált társadalmi csoportot jelenítenek meg. A magyar egészségügy szomorú helyzete is hangsúlyt kap, de általánosabb orvosi témák, például a meddőség (ezen belül pedig természetesen az anyaság) megjelenítése is elindíthat traumafeldolgozó, öngyógyító folyamatokat az érintett alkotókban és látogatókban egyaránt.
A művészeti világban talán leginkább alulreprezentált problémakör, a Magyarországon kimondottan égető kérdés, az alkoholizmus bemutatása, műalkotássá alakítása is szerves része a tárlatnak.
Mivel az alkoholizmus tulajdonképpen mindenkit érint valamilyen módon (ha nem is személyesen, de a környezetében élők közül valakit), elengedhetetlen, hogy felismerjük a probléma súlyosságát.
A háborút, az ukrán valóságot leképező alkotások is fellelhetők a tárgyak között, igaz, ezek a háború előtti helyzetre is reflektálnak. A magyar és ukrán párhuzamok megjelenítése további gondolkodásra és felismerésre ösztönözhet.
A művek válogatásánál fontos szempontot játszott az ökológiai lábnyom csökkentése is, így ahelyett, hogy neves nemzetközi alkotók munkáit hozták volna Budapestre, a múzeum inkább a magyar alkotókat támogatta: több kiállított projekt kimondottan erre a kiállításra készült el.
A kiállítás talán legszebb része mégis az, ahogy a múzeum láthatatlan dolgozóit bevonták a projektbe, hiszen ők maguk is a tárlat részévé váltak. A takarítók, jegypénztárosok, biztonságiak, teremőrök sokkal több időt töltenek a múzeumban és az alkotások között, mint bármelyikünk, munkájuk elengedhetetlen az intézmény zavartalan működéséhez, mégis sokszor zavarónak fogjuk fel a jelenlétüket. A kurátorok Erdei Krisztina fotográfust kérték fel arra, hogy örökítse meg a láthatatlan dolgozókat. A Ludwig Múzeum ismeretlen dolgozói című projekt részeként egy videó is elkészült, amely a jegypénztár feletti falon tekinthető meg. A kiállítás 2024. január 14-ig látogatható.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
