Olaszországban újraértelmezik az asszony fogalmát

Míg Magyarországon táborokra szakad az irodalmi élet, és olykor díjak odaítélésének jogosságától vagy igazságtalanságától, könyvek fóliázásától zeng a sajtó, Olaszországban élénk kulturális vita zajlik arról, hogy mi az irodalom feladata, milyen missziót, küldetést kell betöltenie. A képzés legyen a célja, esetleg gyakoroljon egyfajta társadalmi, politikai hatást, vagy szórakoztassa a közönséget.

Giulia Caminito Indexnek adott interjújából kiderül, hogy ő az íráson keresztül jobban meg tudja élni a társadalmi jelenségeket:

Hiszem, hogy az irodalomnak szabadságot kell élveznie. Fontos, hogy semmitől se legyen megbéklyózva. A jelenkori irodalmat azonban politikai korrektség jellemzi. Nehéz kényes témát papírra vetni, és ez hátráltatja az írókat az igazi önkifejezésben. Arról nem is beszélve, hogy a mai társadalom kétszínű, az egyes rétegek között pedig egyenlőtlenség van. De az irodalom dühös és kritikus is lehet. Muszáj, hogy az írás mindenre kiterjedhessen, mert úgysem az író dönti el, melyek azok a társadalmi problémák, amelyeket ki kell javítani.

Caminito szerint annak idején Charles Baudelaire sem arra gondolt, hogy majd az írásán keresztül fogja megjavítani a francia társadalmat. Az írók feladata az, hogy megpiszkálják, megbökdössék a köztudatot, hogy vitát generáljanak, hogy elgondolkoztassák az olvasót. „Olyan témákat is felszínre kell hozni, amelyek a közvélemény számára kevésbé ismertek. Ez az írók felelőssége.”

Düh és sajnálat

Giulia Caminito nem tér ki a válaszadás elől, amikor azt kérdezzük tőle, hogy mit gondol például a magyar könyvfóliázásokról. A magyar kulturális közvéleményt ugyanis a mai napig lázban tartja a könyvfóliázás. Mint ismert, a magyar kormány még 2021-ben fogadta el azt a törvényt, amely tiltja a homoszexualitás megjelenítését és népszerűsítését a 18 év alattiak körében. 

Az olasz írónő abszurd intézkedésként jellemzi a könyvfóliázást, de azt is hozzáteszi, hogy nem kíván egy másik ország politikai berendezkedésével kapcsolatban kritikát megfogalmazni. Egyrészt azért, mert szerinte az olasz politikai helyzet sem tökéletes, és ott sem tartják tiszteletben maximálisan minden ember jogait. Másrészt kívülről könnyű bírálni, okosnak lenni.

Dühöt és sajnálatot vált ki belőlem ez a viselkedés, amellyel a társadalom egy részét megalázzák. Az biztos, hogy az olasz kormány idáig még nem jutott még el. Bár már itt is lehet hallani, hogy a homoszexualitásra való utalások, a homoszexuális kifejezések a gyermekek nevelésére nézve negatív hatással lehetnek. Hasonlóképp, mint amit a magyar kormány megfogalmazott. Elfogadhatatlan döntésnek tartom a könyvek fóliázását, azt, hogy a tartalmakat elrejtjük, mintha pornográf témáról lenne szó. Még akkor is, ha a törvény mögött a keresztény család, a klasszikus családkép felállítása a cél.

Olaszországban gyakorlati szinten még messze vannak attól, hogy ilyen lépéseket tegyenek, de az biztos, hogy szó van erről a társadalomban. Lehet erről hallani, még akkor is, ha kormányzati szinten ilyen lépések nem következtek be – mondja Caminito, majd hozzáteszi: „Giorgia Meloni kormánya kicsit abban a hiszemben van, hogy ezeket a témákat távol kell tartani a gyerekektől, mert ha előhozzák, vagy elérhetővé válnak, az egyfajta devianciát okozhat. Olyan irányba tereli a gyerekeket, ami a későbbi szexuális orientációjukat vagy a családról alkotott elképzelésüket nagyban befolyásolhatja, és később drámai társadalmi változásokhoz vezethet.”

Caminito szerint a könyvfóliázás egyértelműen cenzúra, azért is, mert az olasz emberek agyában a cenzúra a fasizmussal egyenértékű kifejezés. Elmondja azt is, hogy Olaszországban a fasizmus ideje alatt a könyvekben, az újságokban, a különböző lapokban egész egyszerűen megtiltották, hogy olyan írások, cikkek és alkotások jelenjenek meg, amelyek az aktuális kormány politikai ideáihoz képest másról beszélnek. Kizárólag a tradíciónak és a hagyománynak adtak teret.

Ez a hozzáállás rengeteg olasz értelmiségit a társadalom szélére sodort, hiszen az önkifejezésük egyszerűen ellehetetlenült. Úgy érzem, hogy a könyvárusítókkal és -értékesítőkkel maximálisan szolidaritást kell vállalni, és az LMBTQ-közösséggel is, hiszen ők szenvednek emiatt.

Csöpögős, érzelmes történetek

Caminito legújabb, Amatissime című könyvében – amely magyarul még nem jelent meg – az olasz női szerzők történetét rekonstruálja öt XX. századi szerző életének összefonásával: a legismertebbektől – mint például Elsa Morante és Natalia Ginzburg – a legelfeledettebbekig, mint Laudomia Bonanni, Paola Masino és Livia De Stefani.

Úgy véli, többségüket teljesen elfelejtette a közvélemény, bár az is igaz, hogy az utóbbi évek feminista mozgalma szorgalmazza, hogy a női karakter az iskolai oktatásban és a szépirodalomban is megerősödjön. A fasizmus előtti, alatti, valamint az azt követő években ők voltak azok a szerzők, akik az olasz irodalmi palettát gazdagították. Új látásmódot hoztak be, amely addig nem volt elterjedt. Ezzel párhuzamosan a férfi írók mellett egyre nagyobb teret követeltek.

Caminito szerint az elmúlt évtizedek alatt sokat változott a női szerzők megítélése Olaszországban. Érdekességként említette, hogy az írónőt olaszul scrittricének nevezik, vagyis nőnemet használnak. A XX. században alkotó írónők szívesebben titulálták magukat scrittorénak, vagyis írónak, hímnemben, ugyanis akkoriban az volt az elterjedt vélemény, hogy az írónő B kategóriás szerző.

Úgy vélekedtek, hogy a női írók nem igazán alkalmasak másra, csak csöpögős, érzelmes történeteket tudnak írni. Irodalmilag nem képviselnek valódi értéket, és rendszerint komolytalannak tartják őket.

Kutatásai alatt azt tapasztalta, hogy a női írókat sokkal kevésbé veszik számba az irodalmi díjak esetében és a fesztiválok meghívott vendégeként is. Amikor az újságok recenziót közölnek egy-egy frissen megjelent könyvről, a férfi írók műveiről rendszerint többet írnak, a nőkét pedig félresöprik, amennyire lehet.

Szerinte sokan még mindig azt gondolják, hogy amit nő ír, annak egyszerűen nincs irodalmi értéke. Az olasz társadalomban máig meglévő politikai probléma, hogy a nő hogyan tudja érvényesíteni magát. Azt mondja, ez a társadalom látens hímsoviniszta oldala, amelyet folyamatosan kell gyomlálni. A változás már elindult.

Író, írónő, donna 

Caminito amúgy minden esetben írónőként definiálja magát, az olasz nyelvben használt női ragot is használja, büszke rá. Bár ebben a kérdésben számos vita volt az elmúlt években, hiszen az olasz nyelv egyfajta frissítésen, update-en megy keresztül, és rengeteg női melléknevet, ragot és jelzőt „kivontak a forgalomból”, például egyes szakmákból, mint az ügyvéd vagy elnök. Továbbá a nő, olaszul donna szó definícióját is újraalkották.

A nyelvtörténet is azt mutatja, hogy még mindig szexizmus bújik meg a női jelzőkben vagy nőnemű szavakban. Ezért is alkották újra a definíciót, hogy a szexista hozzáállástól megtisztítsák.

Giulia viszont úgy véli, hogy a női jelzők és női formájú szavak használata egyfajta hozzáadott értéket jelent, amellyel a kifejezésmód gazdagodhat. Azt mondja: „Nekünk, akik írással foglalkozunk, gondosan meg kell válogatnunk a szavainkat. Fontos, mit és hogyan írunk, mit hangsúlyozunk, hogy tudatosan sáfárkodjunk a hímnemű és nőnemű lehetőségeinkkel. Akár a közvélemény előtt nyilatkozunk meg, akár a saját írásainkban.”

Caminito többször járt már Budapesten, és mindig lenyűgözte. A PesText irodalmi és kulturális fesztivált és a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált most betegség miatt sajnos ki kell hagynia, de reméli, legközelebb találkozhat a magyar közönséggel. 

(Borítókép: Giulia Caminito A tó vize sohasem édes című könyve. Fotó: Zöld Fanni / Index)